‹ Biblioteca

Apologistas

Discurso aos Gregos

Πρὸς Ἕλληνας

Taciano, o Sírio · c. 170 d.C. · PG 6, col. 803–888

I

Μὴ πάνυ φιλέχθρως διατίθεσθε πρὸς τοὺς βαρβάρους, ὦ ἄνδρες Ἕλληνες, μηδὲ φθονήσητε τοῖς τούτων δόγμασι. Ποῖον γὰρ ἐπιτήδευμα παρ᾿ ὑμῖν τὴν σύστασιν οὐκ ἀπὸ βαρβάρων ἐκτήσατο; Τελμισέων μὲν γὰρ οἱ δοκιμώτατοι τὴν δι᾿ ὀνείρων ἐξεῦρον μαντικήν, Κᾶρες τὴν διὰ τῶν ἄστρων πρόγνωσιν, πτήσεις ὀρνίθων Φρύγες καὶ Ἰσαύρων οἱ παλαιότατοι, Κύπριοι θυτικήν, ἀστρονομεῖν Βαβυλώνιοι, μαγεύειν Πέρσαι, γεωμετρεῖν Αἰγύπτιοι, τὴν διὰ γραμμάτων παιδείαν Φοίνικες. Ὅθεν παύσασθε τὰς μιμήσεις εὑρέσεις ἀποκαλοῦντες. Ποίησιν μὲν γὰρ ἀσκεῖν καὶ ᾄδειν Ὀρφεὺς ὑμᾶς ἐδίδαξεν, ὁ δὲ αὐτὸς καὶ μυεῖσθαι· Τουσκανοὶ πλάττειν, ἱστορίας συντάττειν αἱ παρ᾿ Αἰγυπτίοις τῶν χρόνων ἀναγραφαί. Μαρσύου δὲ καὶ Ὀλύμπου τὴν αὐλητικὴν ἀπηνέγκασθε· Φρύγες δὲ οἱ ἀμφότεροι τὴν διὰ σύριγγος ἁρμονίαν ἄγροικοι συνεστήσαντο. Τυῤῥηνοὶ σάλπιγγα, χαλκεύειν Κύκλωπες, καὶ ἐπιστολὰς συντάττειν ἡ Περσῶν ποτε ἡγησαμένη γυνή, καθάπερ φησὶν Ἑλλάνικος· Ἄτοσσα δὲ ὄνομα αὐτῇ ἦν. Καταβάλλετε τοιγαροῦν τοῦτον τὸν τύφον, μηδὲ προβάλλεσθε ῥημάτων εὐπρέπειαν, οἵτινες, ὑφ᾿ ὑμῶν αὐτῶν ἐπαινούμενοι, συνηγόρους τοὺς οἴκοι κέκτησθε. Χρὴ δὲ τὸν νοῦν ἔχοντα τὴν ἀφ᾿ ἑτέρων περιμένειν μαρτυρίαν, συνᾴδειν τε καὶ ἐν τῇ τοῦ λόγου προφορᾷ. Νῦν δὲ μόνοις ὑμῖν ἀποβέβηκε μηδὲ ἐν ταῖς ὁμιλίαις ὁμοφωνεῖν· Δωριέων μὲν γὰρ οὐχ ἡ αὐτὴ λέξις τοῖς ἀπὸ τῆς Ἀττικῆς, Αἰολεῖς τε οὐχ ὁμοίως τοῖς Ἴωσι φθέγγονται. Στάσεως δὲ οὔσης τοσαύτης παρ᾿ οἷς οὐκ ἐχρῆν, ἀπορῶ τίνα με δεῖ καλεῖν Ἕλληνα. Καὶ γὰρ τὸ πάντων ἀτοπώτατον, τὰς μὴ συγγενεῖς ὑμῶν ἑρμηνείας τετιμήκατε, βαρβαρικαῖς τε φωναῖς ἔσθ᾿ ὅτε καταχρώμενοι συμφύρτην ὑμῶν πεποιήκατε τὴν διάλεκτον. Τούτου χάριν ἀπεταξάμεθα τῇ παρ᾿ ὑμῖν σοφίᾳ, κἂν εἰ πάνυ σεμνός τις ἦν ἐν αὐτῇ. Κατὰ γὰρ τὸν κωμικὸν Ταῦτ᾿ ἔστιν ἐπιφυλλίδες καὶ στωμύλματα, Χελιδόνων μουσεῖα, λωβηταὶ τέχνης. Λαρυγγιῶσί τε οἱ ταύτης ἐφιέμενοι, καὶ κοράκων ἀφίενται φωνήν. Ῥητορικὴν μὲν γὰρ ἐπ᾿ ἀδικίᾳ καὶ συκοφαντίᾳ συνεστήσασθε, μισθοῦ πιπράσκοντες τῶν λόγων ὑμῶν τὸ αὐτεξούσιον καὶ πολλάκις τὸ νῦν δίκαιον αὖθις οὐκ ἀγαθὸν παριστῶντες. Ποιητικὴν δέ, μάχας ἵνα συντάττητε καὶ θεῶν ἔρωτας καὶ ψυχῆς διαφθοράν.

Não vos disponhais com tanta hostilidade contra os bárbaros, ó homens gregos, nem invejeis as suas doutrinas. Pois qual das vossas instituições não recebeu de bárbaros a sua origem? Os mais notáveis dos telmisseus inventaram a adivinhação por sonhos; os cários, o prognóstico pelos astros; os frígios e os mais antigos dos isauros, os voos das aves; os cíprios, a arte dos sacrifícios; os babilônios, a astronomia; os persas, a magia; os egípcios, a geometria; os fenícios, a instrução pelas letras. Cessai, pois, de chamar invenções às vossas imitações. Orfeu vos ensinou a praticar a poesia e o canto — e também a iniciar-vos nos mistérios; os etruscos, a plástica; os registros de anais entre os egípcios, a compor histórias. De Mársias e de Olimpo levastes a arte da flauta — e esses dois frígios, camponeses, criaram a harmonia da flauta pastoril. Os tirrenos inventaram a trombeta; os Ciclopes, a arte de forjar; e a compor cartas, uma mulher que outrora governou os persas, como diz Helânico: chamava-se Atossa. Deponde, pois, essa soberba, e não brandi diante de nós a elegância das palavras — vós que, louvando-vos a vós mesmos, tendes por advogados os de casa. Convém, porém, que quem tem juízo aguarde o testemunho alheio e seja coerente também na pronúncia do discurso. Mas a vós, e só a vós, aconteceu nem sequer na conversa falar uma só língua: pois a fala dos dórios não é a mesma dos da Ática, e os eólios não falam como os jônios. Havendo tamanha discórdia onde não devia haver, não sei a quem chamar grego. E — o mais absurdo de tudo — honrais expressões que não vos são aparentadas e, usando por vezes de vozes bárbaras, fizestes da vossa língua uma mistura. Por isso renunciamos à vossa sabedoria, ainda que eu tenha sido nela alguém bem notável. Pois, como diz o cômico, são isso "respigas e tagarelices, conservatórios de andorinhas, corruptores da arte". Os que a ambicionam gritam de garganta e soltam voz de corvos. A retórica, com efeito, vós a constituístes para a injustiça e a calúnia, vendendo por salário a liberdade das vossas palavras, e muitas vezes apresentando como bom agora o que logo adiante já não é justo; e a poética, para compor batalhas, amores de deuses e corrupção da alma.

II

Τί γὰρ σεμνὸν φιλοσοφοῦντες ἐξηνέγκατε; Τίς δὲ τῶν πάνυ σπουδαίων ἀλαζονείας ἔξω καθέστηκεν; Διογένης, πιθάκνης καυχήματι τὴν αὐτάρκειαν σεμνυνόμενος, πολύποδος ὠμοβορίᾳ πάθει συσχεθεὶς ἰλέῳ διὰ τὴν ἀκρασίαν ἀποτέθνηκεν. Ἀρίστιππος ἐν πορφυρίδι περιπατῶν ἀξιοπίστως ἠσωτεύσατο. Πλάτων φιλοσοφῶν ὑπὸ Διονυσίου διὰ γαστριμαργίαν ἐπιπράσκετο. Καὶ Ἀριστοτέλης, ἀμαθῶς ὅρον τῇ προνοίᾳ θεὶς καὶ τὴν εὐδαιμονίαν ἐν οἷς ἠρέσκετο περιγράψας, λίαν ἀπαιδεύτως Ἀλέξανδρον μὴ μεμνημένος μειράκιον ἐκολάκευεν· ὅστις ἀριστοτελικῶς πάνυ τὸν ἑαυτοῦ φίλον διὰ τὸ μὴ βούλεσθαι αὐτὸν προσκυνεῖν καθείρξας ὥσπερ ἄρκτον ἢ πάρδαλιν περιέφερε. Πάνυ γοῦν ἐπείθετο τοῖς τοῦ διδασκάλου δόγμασι, τὴν ἀνδρείαν καὶ τὴν ἀρετὴν συμποσίοις ἐπιδεικνύμενος, καὶ τὸν οἰκεῖον καὶ πάνυ φίλτατον διαπείρων τῷ δόρατι, καὶ πάλιν κλαίων καὶ ἀποκαρτερῶν προφάσει λύπης, ἵνα ὑπὸ τῶν οἰκείων μὴ μισηθῇ. Γελάσαιμι δ᾿ ἄν καὶ τοὺς μέχρι νῦν τοῖς δόγμασιν αὐτοῦ καταχρωμένους· οἳ τὰ μετὰ σελήνην ἀπρονόητα λέγοντες εἶναι, προσγειότεροι παρὰ τὴν σελήνην ὑπάρχοντες καὶ κατώτεροι τοῦ ταύτης δρόμου, προνοοῦσι τῶν ἀπρονοήτων· παρ᾿ οἷς δὲ οὐκ ἔστι κάλλος, οὐ πλοῦτος, οὐ ῥώμη σώματος, οὐκ εὐγένεια, παρὰ τούτοις οὐκ ἔστι παρὰ τὸν Ἀριστοτέλην τὸ εὔδαιμον. Καὶ οἱ τοιοῦτοι φιλοσοφείτωσαν.

Que produzistes de venerável com o vosso filosofar? Quem, dos mais reputados, ficou isento de charlatanice? Diógenes, que se vangloriava da autarquia com a ostentação do seu tonel, comeu polvo cru e, tomado de oclusão nas entranhas, morreu pela sua intemperança. Aristipo, passeando de púrpura, levou vida devassa com ares de respeitabilidade. Platão, filosofando, foi vendido por Dionísio por causa da gula. E Aristóteles, que ignorantemente pôs limite à providência e circunscreveu a felicidade às coisas que lhe agradavam, adulava do modo mais inculto o jovem Alexandre — esquecido de que era um rapaz —; e este, bem aristotelicamente, encerrou o seu próprio amigo, por não querer prostrar-se diante dele, e o levava consigo como a um urso ou a um leopardo. Obedecia, de fato, com todo o rigor aos dogmas do mestre: exibia a coragem e a virtude nos banquetes, trespassava com a lança o companheiro que lhe era caríssimo, e depois chorava e jejuava, a pretexto de dor, para não ser odiado pelos seus. Rir-me-ia também dos que até hoje usam das doutrinas daquele: os que, dizendo que as coisas abaixo da lua estão sem providência, estando eles mais perto da terra do que a lua, e abaixo do curso dela, providenciam sobre o que não tem providência; e aqueles em quem não há beleza, nem riqueza, nem vigor de corpo, nem nobreza, não têm, segundo Aristóteles, a felicidade. Filosofem, pois, homens desse tipo!

III

Τὸν γὰρ Ἡράκλειτον οὐκ ἄν ἀποδεξαίμην, ἐμαυτὸν ἐδιζησάμην εἰπόντα, διὰ τὸ αὐτοδίδακτον εἶναι καὶ ὑπερήφανον. Οὔτ᾿ ἂν ἐπαινέσαιμι κατακρύψαντα τὴν ποίησιν ἐν τῷ τῆς Ἀρτέμιδος ναῷ, μυστηριωδῶς ὅπως ὕστερον ἡ ταύτης ἔκδοσις γένηται· καὶ γὰρ οἷς μέλον ἐστὶ περὶ τούτων φασὶν Εὐριπίδην τὸν τραγῳδοποιόν, κατιόντα καὶ ἀναγινώσκοντα, διὰ μνήμης κατ᾿ ὀλίγον τὸ Ἡρακλείτου σκότος σπουδαίως παραδεδωκέναι. Τούτου μὲν οὖν τὴν ἀμαθίαν ὁ θάνατος διήλεγξεν· ὕδρωπι γὰρ συσχεθείς, καὶ τὴν ἰατρικὴν ὡς φιλοσοφίαν ἐπιτηδεύσας, βολβίτοις τε περιπλάσας ἑαυτόν, τῆς κόπρου κρατυνθείσης, συνολκάς τε τοῦ παντὸς ἀπεργασαμένης σώματος, σπασθεὶς ἐτελεύτησε.Τὸν γὰρ Ζήνωνα, διὰ τῆς ἐκπυρώσεως ἀποφαινόμενον ἀνίστασθαι πάλιν τοὺς αὐτοὺς ἐπὶ τοῖς αὐτοῖς, λέγω δὲ Ἄνυτον καὶ Μέλητον ἐπὶ τῷ κατηγορεῖν, Βούσιριν δὲ ἐπὶ τῷ ξενοκτονεῖν, καὶ Ἡρακλέα πάλιν ἐπὶ τῷ ἀθλεῖν, παραιτητέον· ὅστις ἐν τῷ κατὰ τὴν ἐκπύρωσιν λόγῳ πλείονας τοὺς μοχθηροὺς τῶν δικαίων εἰσηγεῖται, Σωκράτους ἑνὸς καὶ Ἡρακλέους, καί τινων ἄλλων τοιούτων γεγονότων ὀλίγων καὶ οὐ κολλῶν. Οἱ γὰρ κακοὶ πάνυ πλείους εὑρεθήσονται τῶν ἀγαθῶν. Καὶ ὁ θεὸς κακῶν ἀποδειχθήσεται κατ᾿ αὐτὸν ποιητής, ἐν ἀμάραις τε καὶ σκώληξι καὶ ἀῤῥητουργοῖς καταγινόμενος. Ἐμπεδοκλέους γὰρ τὸ ἀλαζονικὸν αἱ κατὰ τὴν Σικελίαν τοῦ πυρὸς ἀναφυσήσεις ἀπέδειξαν, ὅτι μὴ θεὸς ὤν τοῦτο παρ᾿ ὀλίγον εἶναι κατεψεύδετο. Γελῶ καὶ τὴν Φερεκύδους γραολογίαν, καὶ τοῦ Πυθαγόρου τὴν περὶ τὸ δόγμα κληρονομίαν, καὶ τὴν τοῦ Πλάτωνος, κἄν τινες μὴ θέλωσι, τὴν περὶ τούτου μίμησιν. Τίς γὰρ ἂν ἐπιμαρτυρήσαι τῇ Κράτητος κυνογαμίᾳ, καὶ οὐ μᾶλλον παραιτησάμενος τὴν ἔντυφον τῶν ὁμοίων αὐτῷ γλωττομανίαν ἐπὶ τὸ ζητεῖν τὸ κατ᾿ ἀλήθειαν σπουδαῖον τρέψεται; Διόπερ μὴ παρασυρέτωσαν ὑμᾶς αἱ τῶν φιλοσόφων καὶ οὐ φιλοσόφων πανηγύρεις, οἵτινες ἐναντία μὲν ἑαυτοῖς δογματίζουσιν· κατὰ δὲ τὸ ἐπελθὸν ἕκαστος ἐκπεφώνηκε.Πολλὰ δὲ καὶ παρ᾿ αὐτοῖς ἐστι προσκρούματα· μισεῖ μὲν γὰρ ἕτερος τὸν ἕτερον· ἀντιδοξοῦσιν δὲ ἑαυτοῖς, διὰ τὴν ἀλαζονείαν τόπους ἐπιλεγόμενοι τοὺς προὔχοντας. Ἐχρῆν δὲ μήτε βασιλέας προλήμματι θεραπεύειν ἢ κολακεύειν τοὺς ἡγουμένους, περιμένειν δὲ μέχρις ἂν πρὸς αὐτοὺς οἱ μεγιστᾶνες ἀφίκωνται.

Quanto a Heráclito, eu não o aprovaria — ele que disse "busquei a mim mesmo" —, por ser autodidata e soberbo. Nem louvaria o ter escondido o seu poema no templo de Ártemis, para que depois fosse publicado com ares de mistério; pois os que se ocupam disso dizem que Eurípides, o tragediógrafo, descendo lá e lendo-o, transmitiu de memória, pouco a pouco, e com empenho, a escuridão de Heráclito. A sua ignorância, desmascarou-a a morte: acometido de hidropisia, e praticando a medicina do mesmo modo que a filosofia, emplastou-se de esterco de boi; endurecido o excremento, e contraindo-lhe o corpo inteiro, morreu em convulsão. Quanto a Zenão, que declara que pela conflagração os mesmos ressuscitam para as mesmas coisas — digo, Ânito e Meleto para acusar, Busíris para matar hóspedes e Héracles de novo para os seus trabalhos —, deve ser rejeitado: ele que, na doutrina da conflagração, introduz mais perversos do que justos — um só Sócrates e um Héracles, e uns poucos semelhantes, e não muitos. Pois os maus serão achados muito mais numerosos que os bons. E deus, segundo ele, mostrar-se-á autor de males, morando em esgotos, em vermes e nos que praticam o indizível. As erupções de fogo da Sicília desmascararam a impostura de Empédocles: não sendo deus, mentia ser quase um. Rio-me também da tagarelice de velha de Ferécides, e da herança doutrinal de Pitágoras, e da imitação de ambos por Platão — ainda que alguns não o queiram admitir. Quem daria testemunho a favor do casamento cínico de Crates, e não antes, rejeitando a empolada mania de língua dos que lhe são semelhantes, se voltaria à busca do que é seriamente verdadeiro? Não vos deixeis, pois, arrastar pelas festas solenes de filósofos que nada têm de filósofos — eles que dogmatizam uns contra os outros, e cada um profere o que lhe vem à cabeça. Muitos são também os choques entre eles: um odeia o outro; sustentam opiniões contrárias entre si, escolhendo por soberba os lugares de destaque. Conviria, porém, que não adulassem os que governam, nem cortejassem reis por antecipação, mas aguardassem que os grandes viessem a eles.

IV

Διὰ τί γάρ, ἄνδρες Ἕλληνες, ὥσπερ ἐν πυγμῇ συγκρούειν βούλεσθε τὰς πολιτείας καθ᾿ ἡμῶν; Καὶ εἰ μὴ τοῖς τινῶν νομίμοις συγχρῆσθαι βούλομαι, τίνος χάριν καθάπερ μιαρώτατος μεμίσημαι; Προστάττει φόρους τελεῖν ὁ βασιλεύς; Ἕτοιμος παρέχειν. Δουλεύειν ὁ δεσπότης καὶ ὑπηρετεῖν; Τὴν δουλείαν γινώσκων. Τὸν μὲν γὰρ ἄνθρωπον ἀνθρωπίνως τιμητέον, φοβητέον δὲ μόνον τὸν θεόν· ὅστις ἀνθρωπίνοις οὐκ ἔστιν ὁρατὸς ὀφθαλμοῖς, οὐ τέχνῃ περιληπτός. Τοῦτον μόνον ἀρνεῖσθαι κελευόμενος οὐ πεισθήσομαι, τεθνήξομαι δὲ μᾶλλον, ἵνα μὴ ψεύστης καὶ ἀχάριστος ἀποδειχθῶ. Θεὸς ὁ καθ᾿ ἡμᾶς οὐκ ἔχει σύστασιν ἐν χρόνῳ, μόνος ἄναρχος ὢν καὶ αὐτὸς ὑπάρχων τῶν ὅλων ἀρχή. Πνεῦμα ὁ θεός, οὐ διήκων διὰ τῆς ὕλης, πνευμάτων δὲ ὑλικῶν καὶ τῶν ἐν αὐτῇ σχημάτων κατασκευαστής· ἀόρατός τε καὶ ἀναφής, αἰσθητῶν καὶ ἀοράτων αὐτὸς γεγονὼς πατήρ.Τοῦτον διὰ τῆς ποιήσεως αὐτοῦ ἴσμεν, καὶ τῆς δυνάμεως αὐτοῦ τὸ ἀόρατον τοῖς ποιήμασι καταλαμβανόμεθα. Δημιουργίαν τὴν ὑπ᾿ αὐτοῦ γεγενημένην χάριν ἡμῶν προσκυνεῖν οὐ θέλω. Γέγονεν ἥλιος καὶ σελήνη δι᾿ ἡμᾶς· εἶτα πῶς τοὺς ἐμοὺς ὑπηρέτας προσκυνήσω; Πῶς δὲ ξύλα καὶ λίθους θεοὺς ἀποφανοῦμαι; Πνεῦμα γὰρ τὸ διὰ τῆς ὕλης διῆκον ἔλαττον ὑπάρχει τοῦ θειοτέρου πνεύματος· ὅπερ δὲ ψυχῇ παρωμοιωμένον οὐ τιμητέον ἐπ᾿ ἴσης τῷ τελείῳ θεῷ. Ἀλλ᾿ οὐδὲ τὸν ἀνωνόμαστον θεὸν δωροδοκητέον· ὁ γὰρ πάντων ἀνενδεὴς οὐ διαβλητέος ὑφ᾿ ἡμῶν ὡς ἐνδεής. Φανερώτερον δὲ ἐκθήσομαι τὰ ἡμέτερα.

Por que, ó homens gregos, quereis fazer as instituições chocarem-se contra nós como num pugilato? E, se eu não quero seguir os costumes de alguns, por que razão sou odiado como o mais infame? Ordena o imperador pagar tributos? Estou pronto a pagá-los. Ordena o senhor servir e obedecer? Reconheço a servidão. Pois o homem deve ser honrado como homem, mas temido, somente Deus — o qual não é visível a olhos humanos, nem apreensível por arte alguma. Só se me ordenarem negá-lo, não obedecerei: antes morrerei, para não me mostrar mentiroso e ingrato. O nosso Deus não tem constituição no tempo: só ele é sem princípio, e ele mesmo é o princípio de todas as coisas. Deus é espírito — não o que atravessa a matéria, mas o artífice dos espíritos materiais e das figuras que nela há; invisível e impalpável, ele mesmo pai das coisas sensíveis e das invisíveis. A este conhecemos pela sua criação, e pelas suas obras apreendemos o invisível do seu poder. Não quero adorar a obra que ele fez por nossa causa. Fizeram-se o sol e a lua por nossa causa: como, pois, adorarei os meus próprios servidores? Como declararei deuses madeiras e pedras? Pois o espírito que atravessa a matéria é inferior ao espírito mais divino; e, sendo comparável à alma, não deve ser honrado em pé de igualdade com o Deus perfeito. Tampouco se deve subornar com presentes o Deus inominável: pois aquele que de nada carece não deve ser difamado por nós como carente. Mas exporei com mais clareza as nossas doutrinas.

V

Θεὸς ἦν ἐν ἀρχῇ, τὴν δὲ ἀρχὴν λόγου δύναμιν παρειλήφαμεν. Ὁ γὰρ δεσπότης τῶν ὅλων, αὐτὸς ὑπάρχων τοῦ παντὸς ἡ ὑπόστασις, κατὰ μὲν τὴν μηδέπω γεγενημένην ποίησιν μόνος ἦν· καθὸ δὲ πᾶσα δύναμις, ὁρατῶν τε καὶ ἀοράτων αὐτὸς ὑπόστασις ἦν, σὺν αὐτῷ τὰ πάντα· σὺν αὐτῷ διὰ λογικῆς δυνάμεως αὐτὸς καὶ ὁ λόγος, ὃς ἦν ἐν αὐτῷ, ὑπέστησε. Θελήματι δὲ τῆς ἁπλότητος αὐτοῦ προπηδᾷ λόγος· ὁ δὲ λόγος, οὐ κατὰ κενοῦ χωρήσας, ἔργον πρωτότοκον τοῦ πατρὸς γίνεται. Τοῦτον ἴσμεν τοῦ κόσμου τὴν ἀρχήν.Γέγονε δὲ κατὰ μερισμόν, οὐ κατὰ ἀποκοπήν· τὸ γὰρ ἀποτμηθὲν τοῦ πρώτου κεχώρισται, τὸ δὲ μερισθὲν οἰκονομίας τὴν αἵρεσιν προσλαβὸν οὐκ ἐνδεᾶ τὸν ὅθεν εἴληπται πεποίηκεν. Ὥσπερ γὰρ ἀπὸ μιᾶς δᾳδὸς ἀνάπτεται μὲν πυρὰ πολλά, τῆς δὲ πρώτης δᾳδὸς διὰ τὴν ἔξαψιν τῶν πολλῶν δᾳδῶν οὐκ ἐλαττοῦται τὸ φῶς, οὕτω καὶ ὁ λόγος προελθὼν ἐκ τῆς τοῦ πατρὸς δυνάμεως οὐκ ἄλογον πεποίηκε τὸν γεγεννηκότα. Καὶ γὰρ αὐτὸς ἐγὼ λαλῶ καὶ ὑμεῖς ἀκούετε, καὶ οὐ δήπου διὰ τῆς μεταβάσεως τοῦ λόγου κενὸς ὁ προσομιλῶν λόγου γίνομαι· προβαλλόμενος δὲ τὴν ἐμαυτοῦ φωνὴν διακοσμεῖν τὴν ἐν ὑμῖν ἀκόσμητον ὕλην προῄρημαι. Καὶ καθάπερ ὁ λόγος ἐν ἀρχῇ γεννηθεὶς ἀντεγέννησε τὴν καθ᾿ ἡμᾶς ποίησιν, αὐτὸς ἑαυτῷ τὴν ὕλην δημιουργήσας, οὕτω κἀγώ, κατὰ τὴν τοῦ λόγου μίμησιν ἀναγεννηθεὶς καὶ τὴν τοῦ ἀληθοῦς κατάληψιν πεποιημένος, μεταῤῥυθμίζω τῆς συγγενοῦς ὕλης τὴν σύγχυσιν. Οὔτε γὰρ ἄναρχος ἡ ὕλη καθάπερ ὁ θεός, οὐδὲ διὰ τὸ ἄναρχον καὶ αὐτὴ ἰσοδύναμος τῷ θεῷ· γεννητὴ δὲ καὶ οὐχ ὑπό του ἄλλου γεγονυῖα, μόνου δὲ ὑπὸ τοῦ πάντων δημιουργοῦ προβεβλημένη.

Deus era no princípio; e o princípio, aprendemos, é o poder da Palavra. Pois o Soberano de todas as coisas, sendo ele mesmo a subsistência do universo, estava só, enquanto a criação ainda não existia; mas, enquanto todo o poder das coisas visíveis e invisíveis subsistia nele, todas as coisas estavam com ele: com ele, pela potência racional, subsistia a própria Palavra, que nele estava. E, pela vontade da sua simplicidade, salta adiante a Palavra; e a Palavra, não indo para o vazio, torna-se a obra primogênita do Pai. Dela sabemos que é o princípio do mundo. E veio a ser por partilha, não por corte: pois o que é cortado separa-se do primeiro; mas o que é partilhado, recebendo a distinção da economia, não deixou carente aquele de quem foi tomado. Assim como de uma só tocha se acendem muitos fogos, e a luz da primeira tocha não diminui por se acenderem muitas, assim também a Palavra, procedendo do poder do Pai, não deixou sem palavra aquele que a gerou. Pois eu mesmo falo e vós ouvis — e não é que eu, que vos falo, fique vazio de palavra pela passagem da palavra; antes, emitindo a minha voz, proponho-me ordenar a matéria desordenada que há em vós. E, assim como a Palavra, gerada no princípio, gerou por sua vez, como criação nossa, o mundo, tendo criado para si a matéria, assim também eu, regenerado à imitação da Palavra e feito apreensor da verdade, reordeno a confusão da matéria que me é congênere. Pois a matéria não é sem princípio, como Deus, nem, por ser sem princípio, é de igual poder que Deus: é gerada, e não veio a ser por obra de outrem, mas foi projetada unicamente pelo Demiurgo de todas as coisas.

VI

Καὶ διὰ τοῦτο καὶ σωμάτων ἀνάστασιν ἔσεσθαι πεπιστεύκαμεν μετὰ τὴν τῶν ὅλων συντέλειαν, οὐχ ὡς οἱ Στωϊκοὶ δογματίζουσι κατά τινας κύκλων περιόδους, γινομένων ἀεὶ καὶ ἀπογινομένων τῶν αὐτῶν οὐκ ἐπί τι χρήσιμον, ἅπαξ δέ, τῶν καθ᾿ ἡμᾶς αἰώνων πεπερασμένων, καὶ εἰς τὸ παντελὲς διὰ μόγων τῶν ἀνθρώπων τὴν σύστασιν ἔσεσθαι χάριν κρίσεως. Δικάζουσι δὲ ἡμῖν οὐ Μίνως οὐδὲ Ῥαδάμανθυς, ὧν πρὸ τῆς τελευτῆς οὐδεμία τῶν ψυχῶν ὡς μυθολογοῦσιν ἐκρίνετο· δοκιμαστὴς δὲ αὐτὸς ὁ ποιητὴς θεὸς γίνεται. Κἂν γὰρ πάνυ φληνάφους καὶ σπερμολόγους ἡμᾶς νομίσητε, μέλον οὐκ ἔστιν ἡμῖν, ἐπεὶ τούτῳ τῷ λόγῳ πεπιστεύκαμεν. Ὥσπερ γὰρ οὐκ ὢν πρὶν ἢ γενέσθαι τίς ἤμην οὐκ ἐγίνωσκον, μόνον δὲ ἐν ὑποστάσει τῆς σαρκικῆς ὕλης ὑπῆρχον, γεγονὼς δὲ ὁ μὴ πάλαι διὰ τῆς γενέσεως τὸ εἶναι πεπίστευκα· τὸν αὐτὸν τρόπον ὁ γενόμενος καὶ διὰ θανάτου μηκέτι ὤν, αὖθίς τε μηκέθ᾿ ὁρώμενος, ἔσομαι πάλιν, ὥσπερ μὴ πάλαι γεγονὼς εἶτα γεννηθείς. Κἂν πῦρ ἐξαφανίσῃ μου τὸ σαρκίον, ἐξατμισθεῖσαν τὴν ὕλην ὁ κόσμος κεχώρηκεν· κἂν ἐν ποταμοῖς, κἂν ἐν θαλάτταις ἐκδαπανηθῶ, κἂν ὑπὸ θηρίων διασπασθῶ, ταμείοις ἐναπόκειμαι πλουσίου δεσπότου. Καὶ ὁ μὲν πτωχὸς καὶ ἄθεος οὐκ οἶδε τὰ ἀποκείμενα· θεὸς δὲ ὁ βασιλεύων, ὅτε βούλεται, τὴν ὁρατὴν αὐτῷ μόνῳ ὑπόστασιν ἀποκαταστήσει πρὸς τὸ ἀρχαῖον.

Por isso também cremos que haverá ressurreição dos corpos, depois da consumação de todas as coisas — não como dogmatizam os estoicos, segundo períodos cíclicos em que as mesmas coisas sempre nascem e perecem sem proveito algum, mas uma só vez, completados os nossos séculos, e em vista, unicamente, da constituição dos homens para o juízo. E não nos julgam Minos nem Radamanto — antes de cuja morte nenhuma alma era julgada, como contam os mitos —, mas o próprio Deus criador se faz o examinador. Ainda que nos tenhais por palradores e tagarelas, não nos importa: pois cremos nesta doutrina. Assim como, não existindo antes de nascer, eu não sabia quem era, e subsistia apenas na substância da matéria carnal, e, tendo nascido, eu — que antes não era — pela geração cri que existo, do mesmo modo eu, que nasci e pela morte deixarei de existir, e de novo não serei visto, existirei novamente — tal como outrora não existia e depois fui gerado. Ainda que o fogo desfaça a minha carne, o mundo acolheu a matéria vaporizada; ainda que eu seja consumido nos rios ou nos mares, ou despedaçado pelas feras, estou depositado nos celeiros de um senhor rico. E o pobre e o ateu não conhecem o que está depositado; mas Deus, que reina, quando quiser restituirá à condição antiga a substância que só para ele é visível.

VII

Λόγος γὰρ ὁ ἐπουράνιος, πνεῦμα γεγονὼς ἀπὸ τοῦ πατρὸς καὶ λόγος ἐκ τῆς λογικῆς δυνάμεως, κατὰ τὴν τοῦ γεννήσαντος αὐτὸν πατρὸς μίμησιν εἰκόνα τῆς ἀθανασίας τὸν ἄνθρωπον ἐποίησεν, ἵνα, ὥσπερ ἡ ἀφθαρσία παρὰ τῷ θεῷ, τὸν αὐτὸν τρόπον θεοῦ μοῖραν ἄνθρωπος μεταλαβὼν ἔχῃ καὶ τὸ ἀθάνατον. Ὁ μὲν οὖν λόγος πρὸ τῆς τῶν ἀνδρῶν κατασκευῆς ἀγγέλων δημιουργὸς γίνεται. Τὸ δὲ ἑκάτερον τῆς ποιήσεως εἶδος αὐτεξούσιον γέγονε, τἀγαθοῦ φύσιν μὴ ἔχον, ὃ πάλιν μόνον παρὰ τῷ θεῷ, τῇ δὲ ἐλευθερίᾳ τῆς προαιρέσεως ὑπὸ τῶν ἀνθρώπων ἐκτελειούμενον· ὅπως ὁ μὲν φαῦλος δικαίως κολάζηται, δι᾿ αὐτὸν γεγονὼς μοχθηρός, ὁ δὲ δίκαιος χάριν τῶν ἀνδραγαθημάτων ἀξίως ἐπαινῆται, κατὰ τὸ αὐτεξούσιον τοῦ θεοῦ μὴ παραβὰς τὸ βούλημα. Καὶ τὰ μὲν περὶ τοὺς ἀγγέλους καὶ ἀνθρώπους τοῦτον ἔχει τὸν τρόπον.Ἡ δὲ τοῦ λόγου δύναμις ἔχουσα παρ᾿ ἑαυτῇ προγνωστικὸν τὸ μέλλον ἀποβαίνειν, οὐ καθ᾿ εἱμαρμένην, τῇ δὲ τῶν αἱρουμένων αὐτεξουσίων γνώμῃ, τῶν μελλόντων προὔλεγε τὰς ἀποβάσεις· καὶ τῆς μὲν πονηρίας κωλυτὴς ἐγίνετο δι᾿ ἀπαγορεύσεων, τῶν δὲ μενόντων ἀγαθῶν ἐγκωμιαστής. Καὶ ἐπειδή τινι φρονιμωτέρῳ παρὰ τοὺς λοιποὺς ὄντι διὰ τὸ πρωτόγονον συνεξηκολούθησαν καὶ θεὸν ἀνέδειξαν οἱ ἄνθρωποι καὶ τὸν ἐπανιστάμενον τῷ νόμῳ τοῦ θεοῦ, τότε ἡ τοῦ λόγου δύναμις τόν τε ἄρξαντα τῆς ἀπονοίας καὶ τοὺς συνακολουθήσαντας τούτῳ τῆς σὺν αὐτῷ διαίτης παρῃτήσατο. Καὶ ὁ μὲν κατ᾿ εἰκόνα τοῦ θεοῦ γεγονώς, χωρισθέντος ἀπ᾿ αὐτοῦ τοῦ πνεύματος τοῦ δυνατωτέρου, θνητὸς γίνεται· διὰ δὲ τὴν παράβασιν καὶ τὴν ἄγνοιαν ὁ πρωτόγονος δαίμων ἀποδείκνυται, καὶ τοῦτον οἱ μιμησάμενοι, τούτου δὲ τὰ φαντάσματα, δαιμόνων στρατόπεδον ἀποβεβήκασι καὶ διὰ τὸ αὐτεξούσιον τῇ σφῶν ἀβελτηρίᾳ παρεδόθησαν.

Pois a Palavra celeste — espírito nascido do Pai, e Palavra vinda da potência racional —, à imitação do Pai que a gerou, fez o homem imagem da imortalidade, para que, assim como a incorrupção está junto de Deus, do mesmo modo o homem, participando da porção de Deus, tivesse também o imortal. A Palavra, antes da criação dos homens, torna-se criadora dos anjos. E cada uma das duas espécies da criação foi feita livre, não tendo a natureza do bem — que, de novo, só está junto de Deus, mas que é levada à perfeição pelos homens mediante a liberdade da escolha —, para que o mau seja justamente castigado, tendo-se tornado perverso por sua própria culpa, e o justo seja dignamente louvado pelas suas boas obras, não tendo transgredido, no uso do seu livre-arbítrio, a vontade de Deus. Assim se passam as coisas quanto aos anjos e aos homens. A potência da Palavra, tendo em si mesma o dom de prever o que há de acontecer — não segundo o destino, mas pela decisão livre dos que escolhem —, predizia os desfechos das coisas futuras, e fazia-se impedidora da maldade por proibições, e louvadora dos que permaneciam no bem. E, quando os homens seguiram a um que era mais astuto que os demais, por ser primogênito, e o proclamaram deus, a ele que se levantava contra a lei de Deus, então a potência da Palavra excluiu da convivência consigo o iniciador da loucura e os que o seguiram. E aquele que fora feito à imagem de Deus, apartado dele o espírito mais poderoso, torna-se mortal; e o primogênito, pela transgressão e pela ignorância, mostra-se demônio; e os que o imitaram, e as suas aparições, tornaram-se exército de demônios — e, pelo livre-arbítrio, foram entregues à sua própria estultícia.

VIII

Ὑπόθεσις δὲ αὐτοῖς τῆς ἀποστασίας οἱ ἄνθρωποι γίνονται. Διάγραμμα γὰρ αὐτοῖς ἀστροθεσίας ἀναδείξαντες, ὥσπερ οἱ τοῖς κύβοις παίζοντες, τὴν εἱμαρμένην εἰσηγήσαντο λίαν ἄδικον. Ὅ τε γὰρ κρίνων καὶ ὁ κρινόμενος καθ᾿ εἱμαρμένην εἰσὶ γεγονότες, καὶ οἱ φονεύοντες καὶ οἱ φονευόμενοι, καὶ οἱ πλουτοῦντες καὶ οἱ πενόμενοι, τῆς αὐτῆς εἱμαρμένης ὑπάρχουσιν ἀπογεννήματα· πᾶσα τε γένεσις, ὥσπερ ἐν θεάτρῳ, τερπωλὴν παρέσχε τούτοις, παρ᾿ οἷς, ὥς φησιν Ὅμηρος, Ἄσβεστος δ᾿ ἄρ᾿ ἐνῶρτο γέλως μακάρεσσι θεοῖσιν. Οἱ γὰρ τοὺς μονομαχοῦντας βλέποντες καὶ θάτερος θατέρῳ σπουδάζων, καὶ ὁ γαμῶν καὶ παιδοφθορῶν καὶ μοιχεύων, γελῶν τε καὶ ὀργιζόμενος, φεύγων τε καὶ τιτρωσκόμενος, πῶς οὐχὶ θνητὸς εἶναι νομισθήσεται; Δι᾿ ὧνπερ γὰρ ἑαυτοὺς ὁποῖοί τινες πεφύκασι τοῖς ἀνθρώποις πεφανερώκασι, διὰ τούτων τοὺς ἀκούοντας ἐπὶ τὰ ὅμοια προετρέψαντο. Καὶ μήτι γε οἱ δαίμονες αὐτοὶ μετὰ τοῦ ἡγουμένου αὐτῶν Διὸς ὑπὸ τὴν εἱμαρμένην πεπτώκασι, τοῖς αὐτοῖς πάθεσιν ὥσπερ καὶ οἱ ἄνθρωποι κρατηθέντες; Καὶ ἄλλως δὲ πῶς τιμητέον τούτους παρ᾿ οἷς δογμάτων ἐναντιότης ἐστὶ πολλή; Ῥέαν μὲν γάρ, ἣν οἱ ἀπὸ τῶν Φρυγίων ὁρῶν Κυβέλην φασίν, ἀποτμήσεις αἰδοίων νενομοθετηκέναι διὰ τὸν ἐρώμενον ταύτης Ἄττιν· Ἀφροδίτη δὲ γάμου πλοκαῖς ἥδεται. Μάγος ἐστὶν Ἄρτεμις, θεραπεύει ὁ Ἀπόλλων. Καὶ μετὰ τὴν Γοργοῦς καρατομίαν, τῆς Ποσειδῶνος ἐρωμένης, ἀφ᾿ ἧς Πήγασος ὁ ἵππος καὶ ὁ Χρυσάωρ ἀνέθορε, τὰς σταγόνας τῶν αἱμάτων ἡ Ἀθηνᾶ καὶ Ἀσκληπιὸς διενείμαντο· καὶ ὁ μὲν ἀπ᾿ αὐτῶν ἔσωζεν, ἡ δὲ ἀπὸ τῶν ὁμοίων λύθρων ἀνθρωποκτόνος καὶ πολεμοποιὸς ἐγίνετο.Ταύτην μοι δοκοῦσιν Ἀθηναῖοι μὴ βουληθέντες διαβάλλειν καὶ τὸν ἀπὸ τῆς Ἡφαίστου μίξεως γινόμενον τῇ γῇ προσάπτειν, ἵνα μὴ νομίζηται καθάπερ ἡ Ἀταλάντη διὰ τὸν Μελέαγρον οὕτω καὶ ἡ Ἀθηνᾶ διὰ τὸν Ἥφαιστον τῆς ἀνδρείας ἐστερῆσθαι. Ὁ γὰρ ἀμφιγυήεις, ὡς εἰκός, ὁ πόρπας καὶ γναμπτὰς ἕλικας δημιουργῶν, τοῖς κοροκοσμίοις ἠπάτησε τὴν ἀμήτορα παῖδα καὶ ὀρφανήν. Ποσειδῶν ναυτίλλεται, πολέμοις Ἄρης ἥδεται, κιθαριστής ἐστιν ὁ Ἀπόλλων, Θηβαίοις Διόνυσος τυραννεῖ, Κρόνος τυραννοκτονεῖ. Ζεὺς καὶ θυγατρὶ συγγίνεται, καὶ ἡ θυγάτηρ ἀπ᾿ αὐτοῦ κύει. Μαρτυρήσει μοι νῦν Ἐλευσὶς καὶ δράκων ὁ μυστικὸς καὶ Ὀρφεὺς ὁ Θύρας δ᾿ ἐπίθεσθε βεβήλοις λέγων. Ἀϊδωνεὺς ἁρπάζει τὴν Κόρην, καὶ αἱ πράξεις αὐτοῦ γεγόνασι μυστηρια· κλαίει Δημήτηρ τὴν θυγατέρα, καί τινες ἀπατῶνται διὰ τοὺς Ἀθηναίους. Ἐν τῷ τεμένει τοῦ Λητοΐδου καλεῖταί τις Ὀμφαλός· ὁ δὲ Ὀμφαλὸς τάφος ἐστὶν Διονύσου. Ἐπαινῶ σε νῦν, ὦ Δάφνη· τὴν ἀκρασίαν τοῦ Ἀπόλλωνος νικήσασα ἤλεγξας αὐτοῦ τὴν μαντικήν, ὅτι μὴ προγνοὺς τὰ περὶ σὲ τῆς αὐτοῦ τέχνης οὐκ ὤνατο.Λεγέτω μοι νῦν ὁ ἑκατηβόλος, πῶς Ὑάκινθον διεχρήσατο Ζέφυρος. Ζέφυρος αὐτὸν νενίκηκε· καί, τοῦ τραγῳδοποιοῦ λέγοντος Αὔρα θεῶν ὄχημα τιμιώτατον, ὑπὸ βραχείας αὔρας νικηθεὶς ἀπώλεσε τὸν ἐρώμενον.

Os homens tornam-se, para eles, o pretexto da apostasia. Pois, exibindo-lhes um diagrama da posição dos astros, como jogadores de dados introduziram o destino — coisa profundamente injusta: pois tanto o que julga como o que é julgado vieram a ser segundo o destino; os que matam e os que morrem, os ricos e os pobres são rebentos do mesmo destino; e toda geração, como num teatro, lhes deu divertimento — a eles, entre os quais, como diz Homero, "ergueu-se inextinguível o riso dos deuses bem-aventurados". Mas quem assiste a duelos e toma partido de um contra o outro, quem casa e corrompe meninos e adultera, quem ri e se ira, quem foge e é ferido — como não será tido por mortal? Pois, pelos meios com que manifestaram aos homens quem eram, por esses mesmos arrastaram os ouvintes a imitá-los. E não é verdade que os próprios demônios, com Zeus, o seu chefe, caíram sob o destino, dominados pelas mesmas paixões que os homens? E, de resto, como honrar seres em que há tamanha contrariedade de doutrinas? Reia — a quem os das montanhas frígias chamam Cibele — decretou amputações das partes viris, por causa do seu amado Átis; Afrodite compraz-se nos enlaces do casamento. Ártemis é feiticeira; Apolo, curandeiro. Depois da decapitação da Górgona, a amante de Posêidon — da qual saltaram o cavalo Pégaso e Crisaor —, Atena e Asclépio repartiram entre si as gotas do sangue: e ele salvava com elas, e ela, com o mesmo sangue derramado, fazia-se homicida e instigadora de guerras. Parece-me que os atenienses, não querendo difamar Atena, atribuíram à terra o filho nascido da união com Hefesto — para que não se pensasse que Atena, por causa de Hefesto, perdera a sua virgindade, como Atalanta por causa de Meleagro. Pois o coxo das duas pernas, como é natural, fabricante de fivelas e espirais recurvas, enganou com os enfeites a moça sem mãe e órfã. Posêidon navega; Ares deleita-se com guerras; Apolo é citarista; Dioniso exerce tirania sobre os tebanos; Cronos mata tiranos; Zeus une-se até à própria filha, e a filha concebe dele. Testemunhem por mim agora Elêusis, e a serpente mística, e Orfeu, aquele que diz: "Fechai as portas aos profanos". Aidoneu rapta Core, e as suas ações se tornaram mistérios; Deméter chora a filha, e alguns se deixam enganar por causa dos atenienses. No recinto sagrado do filho de Leto há o que se chama Ônfalo: e o Ônfalo é o túmulo de Dioniso. Eu te louvo agora, ó Dafne: vencendo a incontinência de Apolo, desmentiste a sua arte divinatória — pois, não prevendo o que te dizia respeito, de nada lhe serviu a sua arte. Diga-me agora o que fere de longe: como Zéfiro matou Jacinto? Zéfiro o venceu; e, embora o tragediógrafo diga que "a brisa é o carro mais precioso dos deuses", vencido por uma pequena brisa, ele perdeu o seu amado.

IX

Τοιοῦτοί τινές εἰσιν οἱ δαίμονες· οὗτοι οἳ τὴν εἱμαρμένην ὥρισαν. Στοιχείωσις δὲ αὐτοῖς ἡ ζώωσις ἦν. Τὰ γὰρ ἐπὶ τῆς γῆς ἑρπετὰ καὶ τὰ ἐν τοῖς ὕδασι νηκτὰ καὶ τὰ ἐπὶ τοῖς ὄρεσι τετράποδα, μεθ᾿ ὧν ἐποιοῦντο τὴν δίαιταν ἔκβλητοι τῆς ἐν οὐρανῷ διαίτης γεγενημένοι, ταῦτα τῆς ἐπουρανίου τιμῆς ἠξίωσαν, ἵνα τε νομισθῶσιν αὐτοὶ διατρίβειν ἐν οὐρανῷ καὶ τὴν ἄλογον ἐπὶ γῆς πολιτείαν εὔλογον διὰ τῆς ἀστροθεσίας ἀποδείξωσιν. Ὥστε ὁ θυμικὸς καὶ ὁ ἐπίμοχθος, καὶ ὁ ἐγκρατευόμενος καὶ ὁ ἀκρατής, καὶ ὁ πτωχεύων καὶ ὁ πλουτῶν, ἀπ᾿ αὐτῶν ἐστι τῶν νομοθετησάντων τὴν γένεσιν. Ἡ γὰρ τοῦ ζωδιακοῦ κύκλου γραφὴ θεῶν ἐστι ποίημα. Καὶ τὸ ἐπικρατῆσαν, ὥς φασιν, ἑνὸς αὐτῶν φῶς τοὺς πλείονας παραβραβεύει· καὶ ὁ νικώμενος εἰς αὖθις νῦν ἐπικρατεῖν εἴωθεν. Εὐαρεστοῦσι δὲ αὐτοῖς οἱ ἑπτὰ πλανῆται, ὥσπερ οἱ ἐν τοῖς πεττοῖς ἀθύροντες. Ἡμεῖς δὲ καὶ εἱμαρμένης ἐσμὲν ἀνώτεροι, καὶ ἀντὶ πλανητῶν δαιμόνων ἕνα τὸν ἀπλανῆ δεσπότην μεμαθήκαμεν, καὶ οὐ καθ᾿ εἱμαρμένην ἀγόμενοι τοὺς ταύτης νομοθέτας παρῃτήμεθα.Λέγε μοι πρὸς τοῦ θεοῦ, Τριπτόλεμος ἔσπειρε τοὺς πυρούς, καὶ μετὰ τὸ πένθος εὐεργετεῖ τοὺς Ἀθηναίους; Διὰ τί δὲ ἡ Δημήτηρ τῆς θυγατρὸς μὴ ἀπολωλυίας τῶν ἀνθρώπων εὐεργέτις οὐκ ἐγένετο; Κύων ὁ τῆς Ἠριγόνης ἐν οὐρανῷ δείκνυται καὶ Σκορπίος ὁ τῆς Ἀρτέμιδος βοηθὸς καὶ Χείρων ὁ Κένταυρος καὶ ἡ ἡμίτομος Ἀργὼ καὶ ἡ Καλλιστοῦς ἄρκτος. Εἶτα πῶς πρὶν τούτους περὶ τὰς προειρημένας πράξεις γενέσθαι ἀκόσμητος ἦν ὁ οὐρανός; Τίνε δὲ οὐ γελοῖον εἶναι δόξει τὸ κατὰ μέν τινας διὰ τὴν Σικελίαν ἀστροθετούμενον Δελτωτόν, κατ᾿ ἐνίους δὲ τῆς τοῦ Διὸς προσωνυμίας πρωτότυπον στοιχεῖον; Διὰ τί γὰρ οὐχὶ καὶ ἡ Σαρδὼ καὶ ἡ Κύπρος ἐν οὐρανῷ τετίμηνται; Τίνος δὲ ἕνεκεν οὐχὶ καὶ τῶν τοῦ Διὸς ἀδελφῶν, οἵ διενείμαντο τὰς βασιλείας, γραμμάτων σχηματουργίαι κατεστηρίχθησαν; Πῶς τε ὁ πεδηθεὶς Κρόνος καὶ τῆς βασιλείας ἔκβλητος γενόμενος τῆς εἱμαρμένης οἰκονόμος καθίσταται; Πῶς τε βασιλείας ὁ μηκέτι βασιλεύων δίδωσι; Καταβάλλετε τοιγαροῦν τὸν λῆρον, καὶ μὴ διὰ τὸ μισεῖν ἡμᾶς ἀδίκως παρανομήσητε.

Tais são os demônios; foram eles que definiram o destino. A sua cartilha era a figuração dos animais. Pois os répteis da terra, os peixes das águas e os quadrúpedes dos montes — com os quais conviviam quando foram expulsos da convivência do céu —, a esses julgaram dignos da honra celeste: para que se pensasse que eles próprios habitam no céu, e para que, pela posição dos astros, fizessem parecer racional a vida irracional da terra. Assim, o colérico e o sofredor, o continente e o incontinente, o mendigo e o rico devem a sua geração aos legisladores dela. Pois o desenho do círculo zodiacal é obra de deuses. E a luz de um deles, quando prevalece — como dizem —, tira o prêmio à maioria; e o que hoje é vencido, amanhã costuma prevalecer. Os sete planetas os comprazem, como jogadores de gamão. Nós, porém, estamos acima do destino; e, em lugar de demônios errantes (planetas), aprendemos um só Senhor que não erra; e, não sendo conduzidos pelo destino, rejeitamos os seus legisladores. Dize-me, por Deus: Triptólemo semeou o trigo e, depois do luto, faz benefícios aos atenienses? E por que Deméter, antes de a filha perder-se, não se fez benfeitora dos homens? Mostra-se no céu o Cão de Erígone, e o Escorpião que socorreu Ártemis, e o centauro Quíron, e a meia Argo, e a Ursa de Calisto. Como, então, antes de estes terem praticado os ditos feitos, o céu estava sem adorno? E a quem não parecerá ridículo o Deltoto — posto entre os astros, segundo uns, por causa da Sicília; segundo outros, por ser a letra inicial do nome de Zeus? Por que não foram também honradas no céu a Sardenha e Chipre? E por que não se fixaram como constelações as letras dos irmãos de Zeus, que com ele repartiram os reinos? E como Cronos, o agrilhoado, o expulso do reino, se torna o administrador do destino? Como dá reinos quem já não reina? Deponde, pois, o disparate, e não pequeis contra a lei por nos odiar sem justiça.

X

Μεταμόρφωσις ἀνθρώποις μεμυθολόγηται· μεταμορφοῦνται δὲ παρ᾿ ὑμῖν καὶ οἱ θεοί.Δένδρον ἡ Ῥέα γίνεται, δράκων δὲ ὁ Ζεὺς διὰ τὴν Φερσέφατταν, αἴγειροι αἱ τοῦ Φαέθοντος ἀδελφαί, καὶ ἡ Λητὼ ζῶον εὐτελές, δι᾿ ἣν Ὀρτυγία Δῆλος ἡ νῦν κέκληται. Θεὸς εἰπέ μοι κύκνος γίνεται, καὶ τὴν ἀετοῦ μορφὴν ἀναλαμβάνει, καὶ δι᾿ οἰνοχοΐαν τοῦ Γανυμήδους τῇ παιδεραστίᾳ σεμνύνεται; Τί μοι σέβειν θεοὺς δωρολήπτας, καὶ ὀργιζομένους ἂν μὴ λάβωσιν; Ἐχέτωσαν οὗτοι τὴν εἱμαρμένην· τοὺς πλανήτας προσκυνεῖν οὐ βούλομαι. Τίς ἐστιν ὁ Βερενίκης πλόκαμος; Ποῦ δὲ οἱ ἀστέρες αὐτῆς πρὶν τὴν προειρημένην ἀποθανεῖν; Πῶς δὲ ὁ τεθνεὼς Ἀντίνοος μειράκιον ἐν τῇ σελήνῃ ὡραῖον καθίδρυται; Τίς ὁ ἀναβιβάσας αὐτόν, εἰ μή τις καὶ τοῦτον, ὡς τοὺς βασιλέας μισθοῦ δι᾿ ἐπιορκίας τις, τοὺς θεοὺς καταγελῶν, εἰς τὸν οὐρανὸν ἀνεληλυθέναι φήσας πεπίστευται, κατὰ τὸ ὅμοιον θεολογήσας τιμῆς καὶ δωρεᾶς ἠξίωται; Τί μοι τὸν θεον σεσυλήκατε; Τί δὲ αὐτοῦ τὴν ποίησιν ἀτιμάζετε; Θύεις πρόβατον, τὸ δ᾿ αὐτὸ προσκυνεῖς· ταῦρός ἐστιν ἐν οὐρανῷ, καὶ τὴν εἰκόνα σφάττεις αὐτοῦ. Ζῶον πονηρὸν ὁ ἐνγόνασι ἐκθλίβει· καὶ τὸν ἀνθρωποποιὸν Προμηθία καταφαγών ἀετὸς τετίμηται.Καλὸς ὁ κύκνος, ὅτι μοιχὸς ἦν· καλοὶ δὲ καὶ οἱ ἑτεροήμεροι Διόσκουροι, τῶν Λευκιππίδων οἱ ἁρπασταί. Κρείττων ἡ Ἑλένη, τὸν μὲν καρήξανθον Μενέλαον καταλιποῦσα, τῷ δὲ μιτρηφόρῳ καὶ πολυχρύσῳ Πάριδι κατακολουθοῦσα. Λίκαιος καὶ Σώφρων, ὁ τὴν ἐκπορνεύσασαν εἰς Ἠλύσια πεδία μετατεθεικώς. Ἀλλ᾿ οὐδὲ ἡ Τυνδαρὶς ἀπηθανάτισται· καὶ σοφῶς ὁ Εὐριπίδης ὑπὸ Ὀρέστου τῆς προειρημένης γυναικὸς τὴν ἀναίρεσιν παρεισήγαγε.

Conta-se em mitos a metamorfose de homens; mas entre vós também os deuses se metamorfoseiam. Reia torna-se árvore; Zeus, serpente, por causa de Perséfata; as irmãs de Faetonte, álamos; e Leto, um animal ordinário — por causa da qual a atual Delos se chamou Ortígia. Um deus, dize-me, torna-se cisne, e toma a forma de águia, e, fazendo de Ganimedes o seu copeiro, gloria-se da pederastia? Por que hei de venerar deuses que recebem presentes, e que se iram se não os recebem? Fiquem eles com o destino! Não quero adorar os planetas. Que é a trança de Berenice? Onde estavam os seus astros antes de ela morrer? E como o morto Antínoo, belo rapazote, está assentado na lua? Quem o fez subir — a menos que também aqui alguém, zombando dos deuses, como os que por salário e perjúrio afirmam que os imperadores subiram ao céu, e é acreditado, tenha sido, por teologizar de igual modo, julgado digno de honra e recompensa? Por que roubastes a Deus? Por que desonrais a sua criação? Sacrificas uma ovelha — e adoras a mesma. O Touro está no céu, e tu degolas a sua imagem. O Ajoelhado esmaga um animal maligno — e a águia que devorou Prometeu, o criador do homem, recebe honras. Belo é o cisne — porque era adúltero; belos também os Dióscuros, que vivem em dias alternados, os raptores das Leucípides. Melhor ainda Helena: abandonou o loiro Menelau e seguiu Páris, o do turbante e do muito ouro. Justo e casto o herói que a transferiu, prostituída, para os Campos Elísios! Mas nem a filha de Tíndaro foi imortalizada; e sabiamente Eurípides pôs em cena Orestes matando essa mulher.

XI

Πῶς οὖν γένεσιν τὴν καθ᾿ εἱμαρμένην ἀποδέξομαι, τοιούτους αὐτῆς τοὺς οἰκονόμους θεωρῶν; Βασιλεύειν οὐ θέλω, πλουτεῖν οὐ βούλομαι, τὴν στρατηγίαν παρῄτημαι, πορνείαν μεμίσηκα, ναυτίλλεσθαι διὰ τὴν ἀπληστίαν οὐκ ἐπιτηδεύω, στεφάνους ἔχειν οὐκ ἀγωνίζομαι, δοξομανίας ἀπήλλαγμαι, θανάτου καταφρονῶ, νόσου παντοδαπῆς ἀνώτερος γίνομαι, λύπη μου τὴν ψυχὴν οὐκ ἀναλίσκει. Δοῦλος ἐὰν ὦ, δουλείαν ὑπομένω· κἂν ἐλεύθερος ὑπάρχω, τὴν εὐγένειαν οὐ σεμνύνομαι. Τὸν ἥλιον ὁρῶ πάντων τὸν αὐτόν, ἕνα δὲ κατὰ πάντων τὸν θάνατον δι᾿ ἡδονῆς καὶ ἐλαττώματος. Ὁ πλούσιος σπείρει, καὶ ὁ πένης τῆς αὐτῆς σπορᾶς μεταλαμβάνει· τελευτῶσιν οἱ πλουσιώτατοι σιώτατοι, καὶ οἱ μεταιτοῦντες τὴν αὐτὴν ἔχουσι τοῦ βίου περιγραφήν. Πλειόνων χρῄζουσιν οἱ πλουτοῦντες, καὶ δι᾿ ἀξιοπιστίας μετὰ τῆς δόξης γίνονται· πένης δὲ καὶ ὁ μετριώτατος τῶν καθ᾿ ἑαυτὸν ἐφιέμενος εὐμαρέστερον περιγίνεται.Τί μοι καθ᾿ εἱμαρμένην ἀγρυπνεῖς διὰ φιλαργυρίαν; Τί δέ μοι καθ᾿ εἱμαρμένην πολλάκις ὀρεγόμενος πολλάκις ἀποθνήσκεις; Ἀπόθνησκε τῷ κόσμῳ, παραιτούμενος τὴν ἐν αὐτῷ μανίαν· ζῆθι τῷ θεῷ, διὰ τῆς αὐτοῦ καταλήψεως τὴν παλαιὰν γένεσιν παραιτούμενος. Οὐκ ἐγενόμεθα πρὸς τὸ ἀποθνήσκειν, ἀποθνήσκομεν δὲ δι᾿ ἑαυτούς. Ἀπώλεσεν ἡμᾶς τὸ αὐτεξούσιον· δοῦλοι γεγόναμεν οἱ ἐλεύθεροι, διὰ τὴν ἁμαρτίαν ἐπράθημεν. Οὐδὲν φαῦλον ὑπὸ τοῦ θεοῦ πεποίηται, τὴν πονηρίαν ἡμεῖς ἀνεδείξαμεν· οἱ δὲ ἀναδείξαντες δυνατοὶ πάλιν παραιτήσασθαι.

Como aceitarei, pois, a geração segundo o destino, vendo tais administradores dele? Não quero reinar; não desejo enriquecer; recuso o generalato; odeio a fornicação; não me dou à navegação por insaciabilidade; não compito por coroas; libertei-me da mania de glória; desprezo a morte; fico acima de toda espécie de doença; a tristeza não me consome a alma. Se sou escravo, suporto a escravidão; se sou livre, não me pavoneio da boa linhagem. Vejo que o sol é o mesmo para todos, e que uma só é a morte para todos — venha pelo prazer, venha pela privação. O rico semeia, e o pobre participa da mesma sementeira; os riquíssimos morrem, e os mendigos têm o mesmo limite da vida. Os ricos precisam de mais coisas, e é pelo crédito que ganham a sua fama; o pobre, porém, e o homem mais moderado, desejando apenas o que está ao seu alcance, mais facilmente o consegue. Por que velas de noite, segundo o destino, por avareza? Por que, segundo o destino, desejando tantas vezes, tantas vezes morres? Morre para o mundo, rejeitando a loucura que há nele; vive para Deus, rejeitando, pela apreensão dele, a velha geração. Não fomos feitos para morrer: morremos por nossa própria culpa. O livre-arbítrio nos perdeu; tornamo-nos escravos, nós que éramos livres; por causa do pecado fomos vendidos. Nada de mau foi feito por Deus: fomos nós que produzimos a malícia; mas os que a produziram podem de novo rejeitá-la.

XII

Δύο πνευμάτων διαφορὰς ἴσμεν ἡμεῖς, ὧν τὸ μὲν καλεῖται ψυχή, τὸ δὲ μεῖζον μὲν τῆς ψυχῆς θεοῦ δὲ εἰκὼν καὶ ὁμοίωσις· ἑκάτερα δὲ παρὰ τοῖς ἀνθρώποις τοῖς πρώτοις ὑπῆρχεν, ἵνα τὸ μέν τι ὦσιν ὑλικοί, τὸ δὲ ἀνώτεροι τῆς ὕλης. Ἔχει δὲ οὕτω. Πᾶσαν ἔστιν ἰδεῖν τοῦ κόσμου τὴν κατασκευήν, σύμπασάν τε τὴν ποίησιν, γεγονυῖαν ἐξ ὕλης, καὶ τὴν ὕλην δὲ αὐτὴν ὑπὸ τοῦ θεοῦ προβεβλημένην, ἵνα τὸ μέν τι αὐτῆς ἄπορον καὶ ἀσχημάτιστον νοῆται πρὸ τοῦ διάκρισιν λαβεῖν, τὸ δὲ κεκοσμημένον καὶ εὔτακτον μετὰ τὴν ἐν αὐτῇ διαίρεσιν.Ἔστιν οὖν ἐν αὐτῇ ὁ οὐρανὸς ἐξ ὕλης καὶ τὰ ἄστρα τὰ ἐν αὐτῷ· καὶ ἡ γῆ δὲ καὶ πᾶν τὸ ἀπ᾿ αὐτῆς νοούμενον τὴν ὁμοίαν ἔχει σύστασιν, ὡς εἶναι κοινὴν πάντων γένεσιν. Τούτων δὲ οὕτως ὑπαρχόντων, διαφοραί τινες τῶν ἐξ ὕλης εἰσίν, ὡς εἶναι τὸ μέν τι κάλλιον, τὸ δὲ καὶ αὐτὸ μὲν καλὸν πλὴν ὑπό τινος κρείττονος ἐλαττούμενον. Ὥσπερ γὰρ ἡ μὲν τοῦ σώματος σύστασις μιᾶς ἐστιν οἰκονομίας, περὶ δὲ αὐτό ἐστι τοῦ γεγενῆσθαι τὸ αἴτιον· καὶ τούτων οὕτως ὄντων, διαφοραί τινές εἰσι δόξης ἐν αὐτῷ, καὶ τὸ μὲν ὀφθαλμός τίς ἐστιν, τὸ δὲ οὖς, τὸ δὲ τριχῶν διακόσμησις καὶ ἐντοσθίων οἰκονομία, μυελῶν τε καὶ ὀστέων καὶ νεύρων σύμπηξις· θάτερον δὲ θατέρου ὂν διάφορον, κατ᾿ οἰκονομίαν συμφωνίας ἐστὶν ἁρμονία· παραπλησίως καὶ ὁ κόσμος, κατὰ τὴν τοῦ πεποιηκότος αὐτὸν δύναμιν τὰ μέν τοι φαιδρότερα, τὰ δέ τινα τούτοις ἀνόμοια κεκτημένος, θελήματι τοῦ δημιουργήσαντος πνεύματος μετείληφεν ὑλικοῦ.Τὰ δὲ καθ᾿ ἕκαστα δυνατὸν κατανοῆσαι τῷ μὴ κενοδόξως ἀποσκορακίζοντι τὰς θειοτάτας ἑρμηνείας, αἵ κατὰ χρόνου διὰ γραφῆς ἐξεληλεγμέναι πάνυ θεοφιλεῖς τοὺς προσέχοντας αὐταῖς πεποιήκασιν. Ὅμως δὲ οὖν καὶ οἱ δαίμονες (οὕς ὑμεῖς οὕτω φατέ), σύμπηξιν ἐξ ὕλης λαβόντες, κτησάμενοί τε πνεῦμα τὸ ἀπ᾿ αὐτῆς, ἄσωτοι καὶ λίχνοι γεγόνασιν, οἱ μέν τινες αὐτῶν ἐπὶ τὸ καθαρώτερον τραπέντες, οἱ δὲ τῆς ὕλης ἐπιλεξάμενοι τὸ ἔλαττον καὶ κατὰ τὸ ὅμοιον αὐτῇ πολιτευόμενοι. Τούτους δέ, ἄνδρες Ἕλληνες, προσκυνεῖτε, γεγονότας μὲν ἐξ ὕλης, μακρὰν δὲ τῆς εὐταξίας εὑρεθέντας. Οἱ γὰρ προειρημένοι, τῇ σφῶν ἀβελτηρίᾳ πρὸς τὸ κενοδοξεῖν τραπέντες καὶ ἀφηνιάσαντες, λῃσταὶ θεότητος γενέσθαι προεθυμήθησαν· ὁ δὲ τῶν ὅλων δεσπότης ἐντρυφᾶν αὐτοὺς εἴασε μέχρις ἂν ὁ κόσμος πέρας λαβὼν ἀναλυθῇ, καὶ ὁ δικαστὴς παραγένηται, καὶ πάντες οἱ ἄνθρωποι, διὰ τῆς τῶν δαιμόνων ἐπαναστάσεως ἐφιέμενοι τῆς τοῦ τελείου θεοῦ γνώσεως, τελειοτέραν διὰ τῶν ἀγώνων ἐν ἡμέρᾳ κρίσεως τὴν μαρτυρίαν λάβωσιν. Ἔστιν οὖν πνεῦμα ἐν φωστῆρσι, πνεῦμα ἐν ἀγγέλοις, πνεῦμα ἐν φυτοῖς καὶ ὕδασι, πνεῦμα ἐν ἀνθρώποις, πνεῦμα ἐν ζώοις· ἓν δὲ ὑπάρχον καὶ ταὐτὸν διαφορὰς ἐν αὐτῷ κέκτηται.Ταῦτα δὲ ἡμῶν λεγόντων οὐκ ἀπὸ γλώττης οὐδὲ ἀπὸ τῶν εἰκότων ἐννοιῶν, συντάξεώς τε σοφιστικῆς, θειοτέρας δέ τινος ἐκφωνήσεως λόγοις καταχρωμένων, οἱ βουλόμενοι μανθάνειν σπεύσατε. Καὶ οἱ τὸν Σκύθην Ἀνάχαρσιν μὴ ἀποσκορακίζοντες καὶ νῦν μὴ ἀναξιοπαθήσητε παρὰ τοῖς βαρβαρικῇ νομοθεσίᾳ παρακολουθοῦσι παιδεύεσθαι. Χρήσασθε τοῖς δόγμασιν ἡμῶν, κἂν ὡς τῇ κατὰ Βαβυλωνίους προγνωστικῇ· κατακούσατε λεγόντων ἡμῶν, κἂν ὡς δρυὸς μαντευομένης. Καὶ τὰ μὲν προειρημένα παραφόρων δαιμόνων ἐστὶν ἀντισοφιστεύματα, τὰ δὲ τῆς ἡμετέρας παιδείας ἐστὶν ἀνωτέρω τῆς κοσμικῆς καταλήψεως.

Nós conhecemos duas diferenças de espíritos, dos quais um se chama alma, e o outro é maior que a alma: imagem e semelhança de Deus. Ambos existiam nos primeiros homens, para que fossem, por um lado, materiais, e, por outro, superiores à matéria. Eis como é. Pode-se ver que toda a estrutura do mundo, e a criação inteira, veio a ser da matéria, e que a própria matéria foi projetada por Deus — de modo que se pense uma parte dela como bruta e sem forma, antes de receber a separação, e a outra como ordenada e bem-disposta, depois da divisão nela feita. Assim, o céu vem da matéria, e os astros que nele há; e a terra, e tudo o que dela se gera, tem constituição semelhante — de sorte que a geração de todas as coisas é comum. Sendo assim, há, contudo, diferenças entre as coisas da matéria: uma é mais bela; outra é bela também ela, mas inferior a algo melhor. Pois, assim como a constituição do corpo obedece a uma só economia — e nele está a causa do seu vir-a-ser —, e, sendo assim, há nele diferenças de dignidade: uma parte é olho, outra ouvido, outra o arranjo dos cabelos e a disposição das entranhas, e a consolidação de medulas, ossos e nervos; e, sendo uma parte diferente da outra, há harmonia de concerto na economia — de modo semelhante o mundo, segundo o poder daquele que o fez, possuindo partes mais brilhantes e outras dessemelhantes destas, recebeu, pela vontade do espírito criador, um espírito material. E cada uma dessas coisas pode examiná-las quem não rejeita com vanglória as interpretações diviníssimas que, expostas no tempo por escrito, tornaram muito amigos de Deus os que a elas atendem. Também os demônios, pois — como vós lhes chamais —, tendo recebido a sua estrutura da matéria e adquirido o espírito que dela vem, tornaram-se dissolutos e glutões; alguns deles voltaram-se para o mais puro, mas outros escolheram o que na matéria é inferior, e conforme a ela vivem. A estes, ó homens gregos, adorais — seres nascidos da matéria e achados longe da boa ordem. Pois os de que falei, voltando-se por sua estultícia para a vanglória e sacudindo o freio, quiseram fazer-se ladrões de divindade; e o Soberano de todas as coisas os deixou desfrutar, até que o mundo, chegado ao fim, se dissolva, e o Juiz se apresente, e todos os homens que, em meio à insurreição dos demônios, buscam o conhecimento do Deus perfeito recebam, pelos seus combates, no dia do juízo, um testemunho mais perfeito. Há, pois, espírito nos luzeiros, espírito nos anjos, espírito nas plantas e nas águas, espírito nos homens, espírito nos animais; mas, sendo um e o mesmo, tem em si diferenças. E, dizendo nós estas coisas não por tagarelice nem por noções de verossimilhança, nem por composição sofística, mas usando palavras de uma enunciação mais divina, vós que quereis aprender, apressai-vos. E vós, que não repelistes o cita Anacársis, não vos indigneis agora de ser instruídos pelos que seguem uma legislação bárbara. Usai das nossas doutrinas ao menos como da prognóstica dos babilônios; escutai-nos ao menos como a um carvalho que profetiza. As coisas que mencionei são contra-sofismas de demônios desvairados; as da nossa instrução estão acima da compreensão mundana.

XIII

Οὐκ ἔστιν ἀθάνατος, ἄνδρες Ἕλληνες, ἡ ψυχὴ καθ᾿ ἑαυτήν, θνητὴ δέ. Ἀλλὰ δύναται ἡ αὐτὴ καὶ μὴ ἀποθνήσκειν, Θνήσκει μὲν γὰρ καὶ λύεται μετὰ τοῦ σώματος μὴ γινώσκουσα τὴν ἀλήθειαν· ἀνίσταται δὲ εἰς ὕστερον ἐπὶ συντελείᾳ τοῦ κόσμου σὺν τῷ σώματι, θάνατον διὰ τιμωρίας ἐν ἀθανασίᾳ λαμβάνουσα. Πάλιν τε οὐ θνήσκει, κἂν πρὸς καιρὸν λυθῇ, τὴν ἐπίγνωσιν τοῦ θεοῦ πεποιημένη. Καθ᾿ ἑαυτὴν γὰρ σκότος ἐστίν, καὶ οὐδὲν ἐν αὐτῇ φωτεινόν. Καὶ τοῦτο ἔστιν ἄρα τὸ εἰρημένον· Ἡ σκοτία τὸ φῶς οὐ καταλαμβάνει.Ψυχὴ γὰρ οὐκ αὐτὴ τὸ πνεῦμα ἔσωσεν, ἐσώθη δὲ ὑπ᾿ αὐτοῦ, καὶ τὸ φῶς τὴν σκοτίαν κατέλαβεν. Ἦ λόγος μέν ἐστι τὸ τοῦ θεοῦ φῶς, σκότος δὲ ἡ ἀνεπιστήμων ψυχή. Διὰ τοῦτο μόνη μὲν διαιτωμένη πρὸς τὴν ὕλην νεύει κάτω, συναποθνήσκουσα τῇ σαρκί· συζυγίαν δὲ κεκτημένη τὴν τοῦ θείου πνεύματος οὐκ ἔστιν ἀβοήθητος, ἀνέρχεται δὲ πρὸς ἅπερ αὐτὴν ὁδηγεῖ χωρία τὸ πνεῦμα· τοῦ μὲν γάρ ἐστιν ἄνω τὸ οἰκητήριον, τῆς δὲ κάτωθέν ἐστιν ἡ γένεσις. Γέγονε μὲν οὖν συνδίαιτον ἀρχῆθεν τὸ πνεῦμα τῇ ψυχῇ· τὸ δὲ πνεῦμα ταύτην ἕπεσθαι μὴ βουλομένην αὐτῷ καταλέλοιπεν. Ἡ δὲ ὥσπερ ἔναυσμα τῆς δυνάμεως αὐτοῦ κεκτημένη, καὶ διὰ τὸν χωρισμὸν τὰ τέλεια καθορᾶν μὴ δυναμένη, ζητοῦσα τὸν θεὸν κατὰ πλάνην πολλοὺς θεοὺς ἀνετύπωσε, τοῖς ἀντισοφιστεύουσι δαίμοσι κατακολουθήσασα. Πνεῦμα δὲ τοῦ θεοῦ παρὰ πᾶσιν μὲν οὐκ ἔστι, παρὰ δέ τισι τοῖς δικαίως πολιτευομένοις καταγόμενον καὶ συμπλεκόμενον τῇ ψυχῇ διὰ προαγορεύσεων ταῖς λοιπαῖς ψυχαῖς τὸ κεκρυμμένον ἀνήγγειλε· καὶ αἱ μὲν πειθόμεναι σοφίᾳ σφίσιν αὐταῖς ἐφείλκοντο πνεῦμα συγγενές, αἱ δὲ μὴ πειθόμεναι καὶ τὸν διάκονον τοῦ πεπονθότος θεοῦ παραιτούμεναι θεομάχοι μᾶλλον ἤπερ θεοσεβεῖς ἀνεφαίνοντο.

A alma, ó homens gregos, não é imortal por si mesma, mas mortal. Contudo, a mesma pode também não morrer. Pois morre e se dissolve com o corpo, se não conhece a verdade; mas ressuscita mais tarde, na consumação do mundo, com o corpo, recebendo, na imortalidade, a morte como castigo. E, de novo, não morre — ainda que por um tempo se dissolva —, se adquiriu o pleno conhecimento de Deus. Pois, por si mesma, é escuridão, e nada há nela de luminoso. E é isto o que foi dito: "A escuridão não apreende a luz." Pois não foi a alma que salvou o espírito: foi salva por ele; e a luz apreendeu a escuridão — no sentido de que a Palavra é a luz de Deus, e a alma sem ciência, escuridão. Por isso, se vive sozinha, inclina-se para baixo, para a matéria, morrendo com a carne; mas, possuindo a união com o Espírito divino, não está desamparada: sobe às regiões para onde o Espírito a guia. Pois a morada dele é no alto, e a origem dela é de baixo. No princípio, o Espírito convivia com a alma; mas o Espírito a abandonou, porque ela não quis segui-lo. Ela, porém, conservando como que uma centelha do poder dele, e não podendo, pela separação, contemplar as coisas perfeitas, buscando a Deus, por erro plasmou muitos deuses, seguindo os demônios e os seus contra-sofismas. O Espírito de Deus não está em todos; mas, descendo sobre alguns que vivem com justiça e entrelaçando-se com a alma, anunciou às demais almas, por predições, o que estava escondido. E as almas que obedeceram à sabedoria atraíram para si o Espírito aparentado; as que não obedeceram, porém, e rejeitaram o servidor do Deus que sofreu, mostraram-se inimigas de Deus, mais que piedosas.

XIV

Τοιοῦτοί τινές ἐστε καὶ ὑμεῖς, ὦ Ἕλληνες, ῥήμασι μὲν στωμύλοι, γνώμην δὲ ἔχοντες ἀλλόκοτον, καὶ τὴν πολυκοιρανίην μᾶλλον ἤπερ τὴν μοναρχίαν ἐξησκήσατε, καθάπερ ἰσχυροῖς νομίζοντες δαίμοσι κατακολουθεῖν. Ὥσπερ γὰρ ὁ λῃστεύων, ἀπάνθρωπος ὤν, διὰ τόλμης τῶν ὁμοίων ἐπικρατεῖν εἴωθεν, οὕτω καὶ οἱ δαίμονες, εἰς πολλὴν κακίαν ἐξοκείλαντες, τὰς μεμονωμένας παρ᾿ ὑμῖν ψυχὰς δι᾿ ἀγνοιῶν καὶ φαντασιῶν ἐξηπατήκασιν. Οἵ θνήσκουσι μὲν οὐ ῥᾳδίως, σαρκὸς γὰρ ἀμοιροῦσι· ζῶντες δὲ θανάτου πράττουσιν ἐπιτηδεύματα, τοσαυτάκις καὶ αὐτοὶ θνήσκοντες ὁσάκις ἂν τοὺς ἑπομένους αὐτοῖς τὰς ἁμαρτίας ἐκπαιδεύσωσιν. Ὥσθ᾿ ὅπερ ἐστὶν αὐτοῖς περιττὸν ἐν τῷ νῦν, μὴ ὁμοίως τοῖς ἀνθρώποις ἀποθνήσκειν, τοῦθ᾿ ὁπότ᾿ ἂν μέλλωσι κολάζεσθαι παρὸν αὐτοῖς· οὐ μεθέξουσιν ἀϊδίου ζωῆς, ἀντὶ θανάτου ἐν ἀθανάτῳ μεταλαμβάνοντες.Ὥσπερ δὲ ἡμεῖς, οἷς τὸ θνήσκειν ῥᾳδίως ἀποβαίνει νῦν, εἰς αὖθις μετὰ ἀπολαύσεως ἢ τὸ ἀθάνατον ἢ τὸ λυπηρὸν μετὰ ἀθανασίας προσλαμβάνομεν, οὕτω καὶ οἱ δαίμονες τῇ νῦν ζωῇ πρὸς τὸ πλημμελεῖν καταχρώμενοι, διὰ παντὸς καὶ διὰ τοῦ ζῆν ἀποθνήσκοντες, εἰς αὖθις ἕξουσιν τὴν αὐτὴν ἀθανασίαν, ὁμοίαν τῆς παρ᾿ ὃν ἔζων χρόνον, κατὰ δὲ τὴν σύστασιν ὁμοίαν ἀνθρώποις τοῖς κατὰ γνώμην διαπραξαμένοις ἅπερ αὐτοῖς παρ᾿ ὃν ἔζων χρόνον νενομοθετήκασι. Καὶ μήτι γε τοῖς μὲν ἀνθρώποις ἐλάττονα τῆς ἁμαρτίας ἐξανθοῦσι τὰ εἴδη διὰ τὸ μὴ πολυχρονίως βιοῦν, τοῖς δὲ προειρημένοις δαίμοσι τὸ πλημμελεῖν μειζόνως ἀποβέβηκε διὰ τὸ ἄπειρον τῆς βιότητος;

Tais sois também vós, ó gregos: loquazes nas palavras, mas de mente aberrante; praticastes o governo de muitos, mais que a monarquia, como se julgásseis dever seguir demônios fortes. Pois, assim como o salteador, desumano que é, costuma dominar os seus iguais pela audácia, assim também os demônios, tendo-se lançado a grande malícia, enganaram com ignorâncias e fantasias as almas abandonadas entre vós. Eles não morrem facilmente, pois não têm parte na carne; mas, vivendo, praticam os ofícios da morte — morrendo eles próprios tantas vezes quantas ensinam os pecados aos que os seguem. De modo que aquilo que hoje lhes é privilégio — não morrerem como os homens — lhes faltará quando forem castigados: não participarão da vida eterna, recebendo, em vez dela, na imortalidade, a morte. Pois, assim como nós, para quem agora é fácil morrer, recebemos depois ou o imortal com gozo, ou o doloroso com imortalidade, assim também os demônios, que abusam desta vida para pecar, morrendo continuamente ao longo mesmo do seu viver, terão depois a mesma imortalidade — semelhante à do tempo em que viviam, e, na sua constituição, semelhante à dos homens que agiram por vontade própria conforme o que os demônios lhes legislaram enquanto viviam. E não é verdade que aos homens, pela brevidade da vida, florescem menos as espécies do pecado, enquanto aos ditos demônios o pecar avultou mais, pela infinitude da sua existência?

XV

Καὶ χρὴ λοιπὸν ἡμᾶς ὅπερ ἔχοντες ἀπολωλέκαμεν τοῦτο νῦν ἀναζητεῖν, ζευγνῦναί τε τὴν ψυχὴν τῷ πνεύματι τῷ ἁγίῳ καὶ τὴν κατὰ θεὸν συζυγίαν πραγματεύεσθαι. Ψυχὴ μὲν οὖν ἡ τῶν ἀνθρώπων πολυμερής ἐστι καὶ οὐ μονομερής· συνθετὴ γάρ ἐστιν, ὡς εἶναι φανερὰν αὐτὴν διὰ σώματος· οὔτε γὰρ ἂν αὐτὴ φανείη ποτὲ χωρὶς σώματος, οὔτε ἀνίσταται ἡ σὰρξ χωρὶς ψυχῆς. Ἔστι γὰρ ἄνθρωπος οὐχ, ὥσπερ οἱ κορακόφωνοι δογματίζουσιν, ζῶον λογικόν, νοῦ καὶ ἐπιστήμης δεκτικόν· δειχθήσεται γὰρ κατ᾿ αὐτοὺς καὶ τὰ ἄλογα νοῦ καὶ ἐπιστήμης δεκτικά. Μόνος δὲ ἄνθρωπος εἰκὼν καὶ ὁμοίωσις τοῦ θεοῦ· λέγω δὲ ἄνθρωπον οὐχὶ τὸν ὅμοια τοῖς ζώοις πράττοντα, ἀλλὰ τὸν πόῤῥω μὲν ἀνθρωπότητος πρὸς αὐτὸν δὲ τὸν θεὸν κεχωρηκότα. Καὶ περὶ μὲν τούτου ἐν τῷ περὶ ζώων ἀκριβέστερον ἡμῖν συντέτακται. Τὸ δὲ νῦν συνέχον ῥητέον ποταπή τίς ἐστιν ἡ κατὰ θεὸν εἰκὼν καὶ ὁμοίωσις. Τὸ μὲν ἀσύγκριτον οὐδέν ἐστιν ἕτερον ἢ αὐτὸ τὸ ὄν· τὸ δὲ συγκρινόμενον οὔτι ἕτερον ἢ αὐτὸ τὸ παρόμοιον. Ἄσαρκος μὲν οὖν ὁ τέλειος θεός, ἄνθρωπος δὲ σάρξ· δεσμὸς δὲ τῆς σαρκὸς ψυχή, σχετικὴ δὲ τῆς ψυχῆς ἡ σάρξ. Τὸ δὲ τοιοῦτον τῆς συστάσεως εἶδος εἰ μὲν ὡς ναὸς ᾖ, κατοικεῖν ἐν αὐτῷ βούλεται θεὸς διὰ τοῦ πρεσβεύοντος πνεύματος· τοιούτου δὲ μὴ ὄντος τοῦ σκηνώματος, προὔχει τῶν θηρίων ὁ ἄνθρωπος κατὰ τὴν ἔναρθρον φωνὴν μόνον, τὰ δὲ λοιπὰ τῆς αὐτῆς ἐκείνοις διαίτης ἐστίν, οὐκ ὢν ὁμοίωσις τοῦ θεοῦ. Δαίμονες δὲ πάντες σαρκίον μὲν οὐ κέκτηνται, πνευματικὴ δέ ἐστιν αὐτοῖς ἡ σύμπηξις, ὡς πυρός, ὡς ἀέρος. Μόνοις δὲ τοῖς πνεύματι θεοῦ φρουρουμένοις εὐσύνοπτα καὶ τὰ τῶν δαιμόνων ἐστὶ σώματα, τοῖς λοιποῖς δὲ οὐδαμοῦ, λέγω δὲ τοῖς ψυχικοῖς. Τὸ γὰρ ἔλαττον κατάληψιν οὐχ ἰσχύει ποιεῖσθαι τοῦ κρείττονος. Διὰ τοῦτο γοῦν ἡ τῶν δαιμόνων ὑπόστασις οὐκ ἔχει μετανοίας τόπον. Τῆς γὰρ ὕλης καὶ τῆς πονηρίας εἰσὶν ἀπαυγάσματα. Ὕλη δὲ τῆς ψυχῆς κατεξουσιάζειν ἠθέλησεν· καὶ κατὰ τὸ αὐτεξούσιον οἱ μὲν θανάτου νόμους τοῖς ἀνθρώποις παραδεδώκασιν· οἱ δὲ ἄνθρωποι μετὰ τὴν τῆς ἀθανασίας ἀποβολὴν θανάτῳ τῷ διὰ πίστεως τὸν θάνατον νενικήκασι, καὶ διὰ μετανοίας κλῆσις αὐτοῖς δεδώρηται κατὰ τὸν εἰπόντα λόγον· Ἐπειδὴ βραχύ τι παρὰ ἀγγέλους ἠλαττώθησαν. Δυνατὸν δὲ παντὶ τῷ νενικημένῳ πάλιν νικᾶν, τοῦ θανάτου τὴν σύστασιν παραιτουμένῳ. Τίς δέ ἐστιν αὕτη, εὐσύνοπτον ἔσται τοῖς βουλομένοις ἀνθρώποις τὸ ἀθάνατον.

Cumpre-nos, pois, agora buscar de novo aquilo que tínhamos e perdemos: unir a alma ao Espírito Santo e trabalhar pela união conforme a Deus. A alma dos homens é composta de muitas partes, e não de uma só: é composta, de modo a manifestar-se por meio do corpo; pois nem ela apareceria jamais sem o corpo, nem a carne ressuscita sem a alma. O homem não é, como dogmatizam os de voz de corvo, um animal racional capaz de inteligência e de ciência — pois, segundo eles, até os irracionais se mostrariam capazes de inteligência e ciência —, mas só o homem é imagem e semelhança de Deus; e chamo homem não ao que age como os animais, mas ao que, avançando para além da humanidade, chegou até o próprio Deus. Sobre isto tratamos com mais exatidão no livro Sobre os animais; agora, porém, deve-se dizer o essencial: o que é a imagem e semelhança de Deus. O que não admite comparação não é outra coisa senão o próprio ser; o que é comparável, não outra coisa senão o que lhe é semelhante. O Deus perfeito é sem carne; o homem é carne. A alma é o laço da carne, e a carne, o invólucro da alma. Se tal edifício é como um templo, Deus quer habitar nele, pelo espírito que o representa; mas, não sendo tal a morada, o homem só excede as feras pela voz articulada — no restante, leva a mesma vida que elas, não sendo semelhança de Deus. Os demônios, todos eles, não possuem carne: a sua contextura é espiritual, como a do fogo, como a do ar. E só aos que são guardados pelo Espírito de Deus são bem visíveis os corpos dos demônios; aos demais, de modo algum — digo, aos psíquicos: pois o inferior não pode apreender o superior. Por isso a substância dos demônios não tem lugar para arrependimento: são reflexos da matéria e da maldade. E a matéria quis dominar a alma; e, segundo o livre-arbítrio, eles entregaram aos homens leis de morte; mas os homens, depois da perda da imortalidade, venceram a morte pela morte na fé, e pelo arrependimento lhes foi dado o chamado, segundo a palavra que diz: "Foram feitos um pouco menores que os anjos." E é possível, a todo vencido, vencer de novo, rejeitando a constituição da morte. E qual seja ela, será fácil de ver aos homens que desejam a imortalidade.

XVI

Δαίμονες δὲ οἱ τοῖς ἀνθρώποις ἐπιτάττοντες οὔκ εἰσιν αἱ τῶν ἀνθρώπων ψυχαί. Πῶς γὰρ ἂν γένοιντο δραστικαὶ καὶ μετὰ τὸ ἀποθανεῖν, χωρὶς εἰ μὴ ζῶν μὲν ὁ ἄνθρωπος ἀνόητος καὶ ἀδύνατος γένοιτο, νεκρὸς δὲ γενόμενος λοιπὸν δραστικωτέρας πιστεύοιτο μεταλαμβάνειν δυνάμεως; Ἀλλ᾿ οὔτε τοῦθ᾿ οὕτως ἐστίν, ὡς ἐν ἄλλοις ἀπεδείξαμεν. Καὶ χαλεπὸν οἴεσθαι τὴν ἀθάνατον, ὑπὸ τῶν τοῦ σώματος μερῶν ἐμποδιζομένην, φρονιμωτέραν, ἐπειδὰν ἀπ᾿ αὐτοῦ μεταναστῇ, γίνεσθαι. Δαίμονες γάρ, τῇ σφῶν κακοηθείᾳ τοῖς ἀνθρώποις ἐκβακχεύοντες, ποικίλαις καὶ ἐψευσμέναις δραματουργίαις τὰς γνώμας αὐτῶν παρατρέπουσι κάτω νενευκυίας, ὅπως μεταρσιοῦσθαι πρὸς τὴν ἐν οὐρανοῖς πορείαν ἐξαδυνατῶσιν.Ἀλλ᾿ οὔτε ἡμᾶς τὰ ἐν κόσμῳ λέληθε, καὶ ἡμῖν εὐκατάληπτον τὸ θεῖον τῆς ἀπαθανατιζούσης τὰς ψυχὰς δυνάμεως ἡμῖν προσελθούσης. Βλέπονται δὲ καὶ ὑπὸ τῶν ψυχικῶν οἱ δαίμονες, ἐσθ᾿ ὅτε τοῖς ἀνθρώποις ἑαυτοὺς ἐκείνων δεικνύντων, ἵνα τε νομισθῶσιν εἶναί τινες, ἢ καί τι βλάψωσι καθάπερ πολεμίους φίλοι κακοὶ τὴν γνώμην ὑπάρχοντες, ἢ τιμῆς εἰς αὐτοὺς τοῖς ὁμοίοις αὐτοῖς τὰς ἀφορμὰς παράσχωσιν. Εἰ γὰρ δυνατὸν αὐτοῖς, πάντως ἂν καὶ τὸν οὐρανὸν σὺν ἅμα τῇ λοιπῇ ποιήσει καθείλκυσαν. Νῦν δὲ τοῦτο μὲν πράττουσιν οὐδαμῶς· ἀδυνατοῦσι γάρ· ὕλῃ δὲ τῇ κάτω πρὸς τὴν ὁμοίαν αὐτοῖς ὕλην πολεμοῦσι. Τούτους δὲ νικᾶν ἄν τις θελήσῃ, τὴν ὕλην παραιτησάσθω. Θώρακι γὰρ πνεύματος ἐπουρανίου καθωπλισμένος πᾶν τὸ ὑπ᾿ αὐτοῦ περιεχόμενον σῶσαι δυνατὸς ἔσται. Εἰσὶ μὲν οὖν καὶ νόσοι καὶ στάσεις τῆς ἐν ἡμῖν ὕλης· δαίμονες δὲ αὐτοὶ τούτων τὰς αἰτίας, ἐπειδὰν συμβαίνουσιν, ἑαυτοῖς προσγράφουσιν, ἐπιόντες ὁπόταν καταλαμβάνῃ κάματος. Ἔστι δὲ ὅτε καὶ αὐτοὶ χειμῶνι τῆς σφῶν ἀβελτηρίας κραδαίνουσι τὴν ἕξιν τοῦ σώματος· οἳ λόγῳ θεοῦ δυνάμεως πληττόμενοι δεδιότες ἀπίασι, καὶ ὁ κάμνων θεραπεύεται.

Os demônios que dão ordens aos homens não são as almas dos homens. Como se tornariam elas operantes também depois da morte — salvo se o homem, enquanto vive, fosse insensato e impotente, e, feito cadáver, se acreditasse que recebe poder mais eficaz? Mas nem isso é assim, como mostramos noutro lugar. E é difícil de crer que a alma imortal, embaraçada pelas partes do corpo, se torne mais inteligente ao emigrar dele. Pois os demônios, com a sua malignidade, desvairando contra os homens, com dramatizações variadas e mentirosas pervertem as suas mentes, já inclinadas para baixo, para que fiquem incapazes de se elevar rumo ao caminho dos céus. Mas as coisas do mundo não nos são desconhecidas, e o divino é de fácil apreensão para nós, quando o poder que imortaliza as almas se aproxima de nós. Os demônios são vistos também pelos psíquicos: por vezes mostram-se eles próprios aos homens, ou para que se pense que são alguma coisa, ou para causar dano — como inimigos, sendo amigos maus quanto à intenção —, ou para dar aos que lhes são semelhantes ocasiões de os honrar. Se lhes fosse possível, teriam decerto puxado para baixo o próprio céu, junto com o resto da criação; mas isso não fazem de modo algum, pois não podem: é com a matéria de baixo que combatem contra a matéria que lhes é semelhante. Quem quiser vencê-los, rejeite a matéria. Armado com a couraça do espírito celeste, poderá salvar tudo o que ela abriga. Há doenças e desordens da matéria que está em nós; e os demônios, quando elas acontecem, atribuem a si mesmos as suas causas, sobrevindo quando o mal ataca. Por vezes eles próprios sacodem, com a tempestade da sua estultícia, o estado do corpo; mas, feridos pela palavra do poder de Deus, retiram-se atemorizados, e o doente é curado.

XVII

Περὶ γὰρ τῶν κατὰ τὸν Δημόκριτον συμπαθειῶν τε καὶ ἀντιπαθειῶν τί καὶ λέγειν ἔχομεν, ἢ τοῦθ᾿ ὅτι κατὰ τὸν κοινὸν λόγον ἀβδηρολόγος ἐστὶν ὁ ἀπὸ τῶν Ἀβδήρων ἄνθρωπος; Ὥσπερ δὲ ὁ τῇ πόλει τῆς προσηγορίας αἴτιος, φίλος ὢν Ἡρακλέους ὥς φασιν, ὑπὸ τῶν Διομήδους ἵππων κατεβρώθη, τρόπῳ τῷ αὐτῷ καὶ ὁ τὸν μάγον Ὀστάνην καυχώμενος ἐν ἡμέρᾳ συντελείας πυρὸς αἰωνίου βορᾷ παραδοθήσεται. Καὶ ὑμεῖς δέ, τοῦ γέλωτος ἢν μὴ ἀποπαύσησθε, τῶν αὐτῶν ὧνπερ καὶ οἱ γόητες τιμωριῶν ἀπολαύσετε. Διόπερ, ὦ Ἕλληνες, κεκραγότος ὥσπερ ἀπὸ τοῦ μετεώρου κατακούσατέ μου, μηδὲ ἐπιτωθάζοντες τὴν ὑμετέραν ἀλογιστίαν ἐπὶ τὸν κήρυκα τῆς ἀληθείας μετάγετε. Πάθος οὐκ ἔστι δι᾿ ἀντιπαθείας ἀπολλύμενον, οὐδὲ ὁ μεμηνὼς σκυτίδων ἐξαρτήμασι θεραπεύεται. Δαιμόνων εἰσὶν ἐπιφοιτήσεις· καὶ ὁ νοσῶν καὶ ὁ λέγων ἐρᾶν, καὶ ὁ μισῶν καὶ ὁ βουλόμενος ἀμύνεσθαι, τούτους λαμβάνουσι βοηθούς. Τρόπος δὲ αὐτοῖς τῆς μηχανῆς οὗτος.Ὥσπερ γὰρ οἱ τῶν γραμμάτων χαρακτῆρες, στίχοι τε οἱ ἀπ᾿ αὐτῶν, οὐ καθ᾿ ἑαυτούς εἰσι δυνατοὶ σημαίνειν τὸ συνταττόμενον, σημεῖα δὲ τῶν ἐννοιῶν σφίσιν ἄνθρωποι δεδημιουργήκασι, παρὰ τὴν ποιὰν αὐτῶν σύνθεσιν γινώσκοντες ὅπως καὶ ἡ τάξις τῶν γραμμάτων ἔχειν νενομοθέτηται, παραπλησίως καὶ τῶν ῥιζῶν αἱ ποικιλίαι, νευρῶν τε καὶ ὀστέων παραλήψεις, οὐκ αὐταὶ καθ᾿ ἑαυτὰς δραστικαί τινές εἰσι, στοιχείωσις δέ ἐστι τῆς τῶν δαιμόνων μοχθηρίας, οἳ πρὸς ἅπερ ἕκαστον αὐτῶν ἰσχύει ὡρίκασιν. Ἐπεὶ δ᾿ ἂν παρειλημμένην ὑπὸ τῶν ἀνθρώπων θεάσωνται τὴν δι᾿ αὐτῶν ὑπηρεσίαν, λαμβάνοντες σφίσιν αὐτοῖς δουλεύειν τοὺς ἀνθρώπους ἀπεργάζονται. Πῶς δ᾿ ἂν ἀγαθὸν μοιχείαις ὑπηρετεῖν; Πῶς δὲ καὶ σπουδαῖον πρὸς τὸ μισεῖν τινας παριόντας βοηθεῖν; Ἢ πῶς ὕλῃ καλὸν προσανάπτειν τὴν εἰς τοὺς μεμηνότας βοήθειαν καὶ μὴ τῷ θεῷ; Τέχνῃ γὰρ τῆς θεοσεβείας τοὺς ἀνθρώπους παρατρέπουσιν, πόαις αὐτοὺς καὶ ῥίζαις πείθεσθαι παρασκευάζοντες. Ὁ δὲ θεός, εἴπερ αὐτὰ πρὸς τὸ ποιεῖν ἅπερ οἱ ἄνθρωποι βούλονται κατεσκευάκει, πονηρῶν ἂν ἦν πραγμάτων δημιουργός· ἐπεὶ αὐτὸς μὲν πᾶν τὸ εὖ πως ἔχον ἐδημιούργησεν, ἡ δὲ τῶν δαιμόνων ἀσωτία τοῖς ἐν τῷ κόσμῳ πρὸς τὸ κακοποιεῖν ἐχρήσατο, καὶ τούτων ἐστὶ τῆς κακίας εἶδος καὶ οὐχὶ τοῦ τελείου.Πῶς γὰρ ζῶν μὲν ἥκιστα μοχθηρὸς εἴην, νεκροῦ δὲ ὄντος μου λείψανον τὸ ἐν ἐμοί, μηδὲν ἐμοῦ πράττοντος, τὸ μήτε κινούμενον ἀλλὰ μήτε αἰσθανόμενον, αἰσθητόν τι ἀπεργάσεται; Πῶς δὲ ὁ τεθνεὼς οἰκτίστῳ θανάτῳ δυνήσεται πρὸς τιμωρίαν τινὸς ἐξυπηρετῆσαι; Τοῦτο γὰρ εἰ οὕτως εἴη, πολλῷ μᾶλλον ἀφ᾿ ἑαυτοῦ τὸν οἰκεῖον ἐχθρὸν ἀμύνηται· δυνάμενος γὰρ καὶ ἄλλοις βοηθεῖν ἔκδικος πολλῷ μᾶλλον ἑαυτοῦ καταστήσεται.

Sobre as simpatias e antipatias de Demócrito, que temos a dizer senão isto: que, segundo o dito comum, o homem de Abdera é um falador de abderices? Assim como aquele que deu o nome à cidade — amigo de Héracles, como dizem — foi devorado pelos cavalos de Diomedes, do mesmo modo aquele que se gaba do mago Ostanes será entregue, no dia da consumação, à voragem do fogo eterno. E vós, se não cessardes do riso, provareis os mesmos castigos que os feiticeiros. Por isso, ó gregos, escutai-me como quem grita de um lugar alto, e não transfirais, zombando, a vossa irracionalidade para o arauto da verdade. Não é a doença que se destrói por antipatia, nem é o louco que se cura com pingentes de couro. Há visitações de demônios: o doente, e o que diz estar apaixonado, o que odeia e o que quer vingar-se, tomam-nos por auxiliares. E o modo do seu artifício é este: assim como os caracteres das letras, e as linhas que deles se compõem, não são capazes por si mesmos de significar o que se combina, mas os homens criaram para si sinais das suas noções, sabendo, pela sua composição, o que a ordem das letras foi convencionada a dizer — do mesmo modo as variedades das raízes, e o emprego de nervos e ossos, não são por si mesmos operantes: são a cartilha da perversidade dos demônios, que definiram para que serve cada um deles. E, quando veem que os homens aceitaram o serviço que passa por eles, tomam-nos e fazem-nos seus escravos. Como seria bom servir a adultérios? Como seria virtuoso prestar-se a ajudar o ódio de uns contra outros? Ou como é belo atribuir à matéria, e não a Deus, o socorro dos loucos? Pois com a sua arte desviam os homens da piedade, persuadindo-os a confiar em ervas e raízes. Deus, porém, se tivesse preparado essas coisas para fazerem o que os homens querem, seria criador de coisas más; mas ele criou tudo quanto é bem constituído, e foi a devassidão dos demônios que usou das coisas do mundo para o mal — e delas é a forma do mal, não de Deus, o perfeito. Como poderia eu, que em vida não era nocivo, tornado cadáver — quando o que resta de mim nada faz, nem se move, nem sente —, produzir algo de sensível? E como poderia aquele que morreu da morte mais miserável servir para a vingança de alguém? Se assim fosse, muito antes se defenderia do seu próprio inimigo: pois quem pode socorrer a outros, muito mais se faria vingador de si mesmo.

XVIII

Φαρμακεία δὲ καὶ πᾶν τὸ ἐν αὐτῇ εἶδος τῆς αὐτῆς ἐστιν ἐπιτεχνήσεως. Εἰ γάρ τις ὑπὸ τῆς ὕλης θεραπεύεται, πιστεύων αὐτῇ, θεραπευθήσεται μᾶλλον αὐτὸς δυνάμει θεοῦ προσανέχων. Ὥσπερ γὰρ τὰ δηλητήρια συνθέσεις εἰσὶν ὑλικαί, τὸν αὐτὸν τρόπον καὶ τὰ ἰώμενα τῆς αὐτῆς ὑποστάσεως ἐστίν. Εἰ δὲ τὴν φαυλοτέραν ὕλην παραιτούμεθα, πολλάκις καὶ διὰ τῆς ἐφ᾿ ἕτερον τῶν κακῶν τινος ἐπιπλοκῆς ἰάσασθαί τινες ἐπιτηδεύουσι, καὶ τοῖς κακοῖς ἂν πρὸς τὸ ἀγαθὸν καταχρήσονται. Καθάπερ δὲ τῷ λῃστεύοντι συνδειπνήσας, κἂν μὴ λῃστὴς αὐτὸς ᾖ, ἀλλ᾿ ὅμως διὰ τὸ συνεστιαθῆναι τιμωρίας μεταλαμβάνει, τρόπῳ τῷ αὐτῷ ὁ μὴ κακός, τῷ δὲ φαύλῳ ἀναμιγείς, πρὸς τὸ νομιζόμενον καλὸν συγχρησάμενος, διὰ τὴν εἰς αὐτὸ κοινωνίαν ὑπὸ τοῦ κρίνοντος θεοῦ κολασθήσεται.Διὰ τί γὰρ ὁ πιστεύων ὕλης οἰκονομίᾳ πιστεύειν οὐ βούλεται τῷ θεῷ; Τίνος δὲ χάριν οὐ τῷ δυνατωτέρῳ προσέρχῃ δεσπότῃ, θεραπεύεις δὲ μᾶλλον αὐτὸν ὥσπερ ὁ μὲν κύων διὰ πόας, ὁ δὲ ἔλαφος δι᾿ ἐχίδνης, ὁ δὲ σῦς διὰ τῶν ἐν ποταμοῖς καρκίνων, ὁ δὲ λέων διὰ τῶν πιθήκων; Τί δέ μοι θεοποιεῖς τὰ ἐν κόσμῳ; Τί δὲ θεραπεύων τὸν πλησίον εὐεργέτης ἀποκαλῇ; Λόγου δυνάμει κατακολούθησον. Οὐ θεραπεύουσι δαίμονες, τέχνῃ δὲ τοὺς ἀνθρώπους αἰχμαλωτεύουσι· καὶ ὁ θαυμασιώτατος Ἰουστῖνος ὀρθῶς ἐξεφώνησεν ἐοικέναι τοὺς προειρημένους λῃσταῖς. Ὥσπερ γὰρ ἐκείνοις ἔθος ἐστὶ ζωχρεῖν τινας, εἶτα τοὺς αὐτοὺς μισθοῦ τοῖς οἰκείοις ἀποκαθιστᾶν, οὕτω καὶ οἱ νομιζόμενοι θεοὶ τοῖς τινων ἐπιφοιτῶντες μέλεσιν, ἔπειτα δι᾿ ὀνείρων τὴν εἰς αὐτοὺς πραγματευόμενοι δόξαν, δημοσίᾳ τε τοὺς τοιούτους προϊέναι κελεύσαντες, πάντων ὁρώντων, ἐπειδὰν τῶν ἐγκοσμίων ἀπολαύσωσιν, ἀποπτάμενοι τῶν καμνόντων, ἣν ἐπραγματεύσαντο νόσον περιγράφοντες, τοὺς ἀνθρώπους εἰς τὸ ἀρχαῖον· ἀποκαθιστῶσιν.

A farmácia, e toda espécie que nela há, é invenção da mesma artimanha. Pois, se alguém é curado pela matéria por confiar nela, mais será curado se ele mesmo se apoiar no poder de Deus. Assim como os venenos são composições materiais, do mesmo modo também os remédios são da mesma substância. Mas, se rejeitamos a matéria mais vil, alguns há que tentam curar também pela combinação de algum dos males, e usarão dos males para o bem. Assim como quem janta com o salteador, ainda que não seja ele próprio salteador, recebe castigo por ter partilhado a mesa, do mesmo modo quem não é mau, mas se mistura com o mau e dele se serve para o que parece bom, será castigado pelo Deus que julga, por causa dessa comunhão. Por que quem confia na economia da matéria não quer confiar em Deus? Por que razão não te achegas ao Senhor mais poderoso, e preferes tratar-te a ti mesmo, como o cão pela erva, o cervo pela víbora, o porco pelos caranguejos dos rios, o leão pelos macacos? Por que divinizas as coisas do mundo? E por que, tratando o próximo, és chamado benfeitor? Segue o poder da Palavra! Os demônios não curam: capturam os homens pela arte; e o admirabilíssimo Justino proclamou com acerto que eles se assemelham a salteadores. Pois, assim como estes costumam capturar pessoas vivas e depois devolvê-las aos seus por resgate, assim também os que passam por deuses, visitando os membros de alguns, e depois procurando, por meio de sonhos, a fama para si, e ordenando que tais pessoas se apresentem em público, à vista de todos, depois de gozarem dos elogios, voando para longe dos doentes, encerrando a doença que eles próprios armaram, restituem os homens ao estado antigo.

XIX

Ὑμεῖς δὲ τούτων οὐκ ἔχοντες τὴν κατάληψιν παρ᾿ ἡμῶν τῶν εἰδότων ἐκπαιδεύεσθε, λέγοντες θανάτου καταφρονεῖν καὶ τὴν αὐτάρκειαν ἀσκεῖν. Οἱ γὰρ παρ᾿ ὑμῖν φιλόσοφοι τοσοῦτον ἀποδέουσι τῆς ἀσκήσεως, ὥστε παρὰ τοῦ Ῥωμαίων βασιλέως ἐτησίους χρυσοῦς ἑξακοσίους λαμβάνειν τινὰς εἰς οὐδὲν χρήσιμον, ὅπως μηδὲ τὸ γένειον δωρεὰν καθειμένον αὐτῶν ἔχωσι. Κρίσκης οὖν, ὁ ἐννεοττεύσας τῇ μεγάλῃ πόλει, παιδεραστίᾳ μὲν πάντας ὑπερήνεγκεν, φιλαργυρίᾳ δὲ πάνυ προσεχὴς ἦν. Θανάτου δὲ ὁ καταφρονῶν οὕτως αὐτὸν ἐδεδίει τὸν θάνατον, ὡς καὶ Ἰουστῖνον, καθάπερ καὶ ἐμέ, ὡς κακῷ τῷ θανάτῳ περιβαλεῖν πραγματεύσασθαι, διότι κηρύττων την ἀλήθειαν λίχνους καὶ ἀπατεῶνας τοὺς φιλοσόφους συνήλεγχεν. Τίνας δὲ ἂν καὶ διῶξαι τῶν φιλοσόφων εἰ μὴ μόνους ὑμᾶς εἴωθεν; Εἴ φατε μὴ δεῖν δεδιέναι τὸν θάνατον, κοινωνοῦντες ἡμῶν τοῖς δόγμασι, μὴ διὰ τὴν ἀνθρωπίνην δοξομανίαν, ὡς Ἀνάξαρχος, ἀποθνήσκετε, χάριν δὲ τῆς τοῦ θεοῦ γνώσεως τοῦ θανάτου καταφρονηταὶ γένεσθε. Κόσμου μὲν γὰρ ἡ κατασκευὴ καλή, τὸ δὲ ἐν αὐτῷ πολίτευμα φαῦλον· καὶ καθάπερ ἐν πανηγύρει θεατροκοπουμένους ἔνεστιν ἰδεῖν τοὺς οὐκ εἰδότας τὸν θεόν. Τί γὰρ ἐστι μαντική; Τί δὲ ὑπ᾿ αὐτῆς πεπλάνησθε; Τῶν ἐν κόσμῳ πλεονεξιῶν ἐστί σοι διάκονος. Πολεμεῖν θέλεις, καὶ τὸν Ἀπόλλω σύμβουλον τῶν φόνων λαμβάνεις. Κόρην ἁρπάσαι θέλεις, καὶ τὸ δαιμόνιόν σοι συναγωνίσασθαι προαιρῇ. Νοσεῖς διὰ σεαυτόν, καί, ὥσπερ Ἀγαμέμνων δέκα συμφράδμονας, εἶναι θέλεις μετὰ σεαυτοῦ θεούς. Πιοῦσά τις ὕδωρ μαίνεται, καὶ διὰ λιβάνων ἔκφρων γίνεται, καὶ σὺ τὴν τοιαύτην μαντεύεσθαι λέγεις. Προγνώστης ὑπῆρχεν ὁ Ἀπόλλων καὶ τῶν μαντευομένων διδάσκαλος· ἐπὶ τῆς Δάφνης ἑαυτὸν ἐψεύσατο. Δρῦς εἰπέ μοι μαντεύεται καὶ πάλιν ὄρνιθες προαγορεύουσι, σὺ δὲ τῶν ζώων καὶ φυτῶν ἐλάττων ὑπάρχεις; Καλὸν ἄρα σοι γενέσθαι ξύλῳ μαντικῷ καὶ τῶν ἀεροφοίτων τὴν κτῆσιν λαμβάνειν. Ὁ ποιῶν σε φιλάργυρον οὗτος καὶ περὶ τοῦ πλουτεῖν σοι μαντεύεται· στάσεις καὶ μάχας ὁ ἐγείρων καὶ περὶ τῆς ἐν πολέμῳ νίκης προαγορεύει. Τῶν παθῶν ἂν ὑπάρχῃς ἀνώτερος, τῶν ἐν τῷ κόσμῳ πάντων καταφρονήσεις. Τοιούτους ἡμᾶς ὄντας μὴ ἀποστυγήσητε, ἀλλὰ παραιτησάμενοι τοὺς δαίμονας θεῷ τῷ μόνῳ κατακολουθήσατε. Πάντα ὑπ᾿ αὐτοῦ καὶ χωρὶς αὐτοῦ γέγονεν οὐδὲ ἕν.Εἰ δέ ἐστιν ἐν τοῖς φυομένοις καὶ δηλητήριον, τοῦτο διὰ τὸ ἐνάμαρτον ἡμῶν ἐπισυμβέβηκεν. Ἔχω δεικνύειν τὴν τούτων εἰκόνα· μόνον ὑμεῖς κατακούσατε, καὶ ὁ πιστεύων ἐπιγνώσεται.

Vós, porém, que não tendes a apreensão dessas coisas, deixai-vos instruir por nós, que as conhecemos — vós que dizeis desprezar a morte e praticar a autarquia. Pois os vossos filósofos estão tão longe da ascese, que alguns recebem do imperador dos romanos seiscentas moedas de ouro anuais, sem utilidade alguma, para que nem sequer a barba deixem crescer de graça. Crescente, que fez ninho na grande cidade, superou a todos na pederastia e era todo dado à avareza. E, aconselhando a desprezar a morte, ele próprio a temia tanto, que se empenhou em envolver na morte, como num mal, a Justino — como também a mim —, porque, pregando a verdade, convencia os filósofos de gulosos e impostores. E a que filósofos costumaria ele perseguir, senão somente a vós? Se dizeis, concordando com as nossas doutrinas, que não se deve temer a morte, não morrais pela mania de glória humana, como Anaxarco, mas tornai-vos desprezadores da morte pelo conhecimento de Deus. Pois a estrutura do mundo é bela, mas o modo de viver que nele há é vil; e, como numa festa solene, pode-se ver aclamados pela plateia os que não conhecem a Deus. Que é a adivinhação? E por que sois enganados por ela? Ela te serve as ambições do mundo. Queres guerrear — e tomas Apolo por conselheiro dos morticínios. Queres raptar uma donzela — e escolhes que a divindade te ajude no assalto. Adoeces por tua própria culpa — e, como Agamêmnon com os seus dez conselheiros, queres ter contigo deuses. Uma mulher bebe água e delira, e enlouquece com incensos — e tu dizes que ela profetiza. Apolo era conhecedor do futuro e mestre dos adivinhos: com Dafne, mentiu a si mesmo. Um carvalho, dize-me, profetiza, e aves predizem — e tu és menor que os animais e as plantas? Bela coisa seria tornares-te um lenho divinatório e receberes a posse das aves do ar! Aquele que te faz avarento é o mesmo que te vaticina riqueza; o que desperta sedições e batalhas é o que prediz a vitória na guerra. Se estiveres acima das paixões, desprezarás todas as coisas do mundo. A nós, que somos assim, não nos detesteis; antes, rejeitados os demônios, segui ao único Deus. Todas as coisas foram feitas por ele, e sem ele nada se fez. E, se nas plantas há também veneno, isso sobreveio pelo nosso pecado. Posso mostrar o quadro completo disto: apenas escutai, e quem crer compreenderá.

XX

Κἂν θεραπεύησθε φαρμάκοις (κατὰ συγγνώμην ἐπιτρέπω σοι), τὴν μαρτυρίαν προσάπτειν σε δεῖ τῷ θεῷ. Κόσμος γὰρ ἡμᾶς ἔτι καθέλκει, καὶ δι᾿ ἀτονίαν τὴν ὕλην ἐπιζητῶ. Πτέρωσις γὰρ ἡ τῆς ψυχῆς τὸ πνεῦμα τὸ τέλειον, ὅπερ ἀποῤῥίψασα διὰ τὴν ἁμαρτίαν ἔπτη ὥσπερ νεοττὸς καὶ χαμαιπετὴς ἐγένετο· μεταβᾶσα δὲ τῆς οὐρανίου συνουσίας τῶν ἐλαττόνων μετουσίαν ἐπεπόθησεν. Μετῳκίσθησαν οἱ δαίμονες, ἐξωρίσθησαν οἱ πρωτόπλαστοι· καὶ οἱ μὲν ἀπ᾿ οὐρανοῦ κατεβλήθησαν, οἱ δὲ ἀπὸ γῆς μὲν ἀλλ᾿ οὐκ ἐκ ταύτης, κρείττονος δὲ τῆς ἐνταυθοῖ διακοσμήσεως. Καὶ χρὴ λοιπὸν ἡμᾶς ἐπιποθήσαντας τὸ ἀρχαῖον παραιτήσασθαι πᾶν τὸ ἐμποδὼν γινόμενον.Οὐκ ἔστι γὰρ ἄπειρος ὁ οὐρανός, ὦ ἄνθρωπε, πεπερασμένος δὲ καὶ ἐπὶ τέρματι· τὰ δὲ ὑπὲρ τοῦτον, αἰῶνες οἱ κρείττονες, οὐ μεταβολὴν ὡρῶν ἔχοντες δι᾿ ὧν ποικίλαι νόσοι καθίστανται, πάσης δὲ εὐκρασίας μετειληφότες, ἡμέραν ἔχουσι διαμένουσαν καὶ φέγγος τοῖς ἐντεῦθεν ἀνθρώποις ἀπρόσιτον, Οἱ μὲν οὖν τὰς γεωγραφίας ἐκπονέσαντες, μέχρις ἦν δυνατὸν ἀνθρώπῳ, τῶν χωρίων τὴν ἀναγραφὴν ἐποιήσαντο· τὰ δὲ ἐπέκεινα λέγειν οὐκ ἔχοντες, διὰ τὸ ἀδύνατον τῆς θεωρίας, ἀμπώτεις ᾐτιάσαντο, καὶ θαλαττῶν τὴν μὲν πρασώδη, τὴν δὲ πηλώδη, τόπων δὲ τῶν μὲν τὸ ἔκπυρον, τῶν δὲ τὸ ψυχρὸν καὶ διαπεπηγός. Ἡμεῖς δὲ τὰ ὑφ᾿ ἡμῶν ἀγνοούμενα διὰ προφητῶν μεμαθήκαμεν, οἵτινες, ἅμα τῇ ψυχῇ πεπεισμένοι ὅτι πνεῦμα τὸ οὐράνιον ἐπένδυμα τῆς θνητότητος κεκτήσεται, τὰ ὅσα μὴ ἐγίνωσκον αἱ λοιπαὶ ψυχαὶ προὔλεγον. Δυνατὸν δὲ παντὶ γυμνητεύοντι κτήσασθαι τὸ ἐπικόσμημα καὶ πρὸς τὴν συγγένειαν τὴν ἀρχαίαν ἀναδραμεῖν.

E, ainda que vos trateis com remédios (por condescendência to permito), deves atribuir o testemunho a Deus. Pois o mundo ainda nos puxa para baixo, e é por fraqueza que busco a matéria. As asas da alma são o espírito perfeito: tendo-o lançado fora pelo pecado, ela esvoaçou como um filhote e caiu por terra; e, mudando-se da convivência celeste, ansiou pela companhia das coisas inferiores. Os demônios foram deportados; os primeiros homens plasmados, banidos: aqueles foram precipitados do céu; estes, da terra — não desta, mas de uma ordenação melhor que a daqui. E cumpre-nos agora, ansiando pelo estado antigo, rejeitar tudo o que se faz obstáculo. O céu não é infinito, ó homem, mas limitado e com termo; e o que está acima dele são os éons melhores, que não têm mudança de estações — pelas quais se estabelecem as várias doenças —, mas, participando de toda a boa temperatura, têm dia permanente e luz inacessível aos homens daqui. Os que compuseram geografias fizeram a descrição das regiões até onde era possível ao homem; e, não podendo falar do que está além, pela impossibilidade da observação, alegaram as marés, e mares ora cheios de algas, ora lodosos, e regiões ora tórridas, ora frias e congeladas. Nós, porém, aprendemos pelos profetas o que ignorávamos: eles, persuadidos de que o espírito celeste, junto com a alma, adquirirá a vestimenta sobre a mortalidade, prediziam o que as demais almas não conheciam. E é possível a todo aquele que se despe adquirir de novo o adorno, e correr de volta ao antigo parentesco.

XXI

Οὐ γὰρ μωραίνομεν, ἄνδρες Ἕλληνες, οὐδὲ λήρους ἀπαγγέλλομεν, θεὸν ἐν ἀνθρώπου μορφῇ γεγονέναι καταγγέλλοντες. Οἱ λοιδοροῦντες ἡμᾶς συγκρίνατε τοὺς μύθους ὑμῶν τοῖς ἡμετέροις διηγήμασι. Δηΐφοβος, ὥς φασιν, ἦν ἡ Ἀθηνᾶ διὰ τὸν Ἕκτορα, καὶ χάριν Ἀδμήτου Φοῖβος ἀκειρεκόμης τὰς εἰλίποδας βοῦς ἐποίμαινε, καὶ πρεσβύτις ἀφικνεῖται πρὸς τὴν Σεμέλην ἡ τοῦ Διὸς γαμετή.Τοιαῦτα δὲ μελετῶντες πῶς ἡμᾶς διαγελᾶτε; Τέθνηκεν ὑμῶν ὁ Ἀσκληπιός, καὶ ὁ τὰς πεντήκοντα παρθένους μιᾷ νυκτὶ Θεσπιάσι διακορεύσας βορᾷ πυρὸς ἑαυτὸν παραδοὺς οἴχεται. Προμηθεὺς τῷ Καυκάσῳ προσαρτηθεὶς τιμωρίαν χάριν τῆς εἰς ἀνθρώπους εὐεργεσίας ὑπήνεγκεν. Φθονερὸς ὁ Ζεὺς καθ᾿ ὑμᾶς, καὶ κρύπτει τὸν ὄνειρον τοῖς ἀνθρώποις βουλόμενος ἀπόλλυσθαι. Διόπερ ἀποβλέψαντες πρὸς τὰ οἰκεῖα ἀπομνημονεύματα κἄν ὡς ὁμοίως μυθολογοῦντας ἀποδέξασθε. Καὶ ἡμεῖς μὲν οὐκ ἀφραίνομεν, φλήναφα δὲ τὰ ὑμέτερα. Γένεσιν ἄν λέγητε θεῶν, καὶ θνητοὺς αὐτοὺς ἀποφανεῖσθε. Διὰ τί γὰρ οὐ κύει νῦν ἡ Ἥρα; Πότερον γεγήρακεν, ἤ τοῦ μηνύσαντος ὑμῖν ἀπορεῖται; Πείσθητέ μοι νῦν, ὦ ἄνδρες Ἕλληνες, μηδὲ τοὺς μύθους μηδὲ τοὺς θεοὺς ὑμῶν ἀλληγορήσητε. Κἄν γὰρ τοῦτο πράττειν ἐπιχειρήσητε, θεότης ἡ καθ᾿ ὑμᾶς ἀνῄρηται καὶ ὑφ᾿ ὑμῶν· οἱ γὰρ τοιοῦτοι παρ᾿ ὑμῖν ὄντες οἱ δαίμονες, ὁποῖοι καὶ λέγονται, φαῦλοι τὸν τρόπον εἰσίν, ἢ μεταγενόμενοι πρὸς τὸ φυσικώτερον οὔκ εἰσιν οἷοι καὶ λέγονται. Σέβειν δὲ τῶν στοιχείων τὴν ὑπόστασιν οὔτ᾿ ἂν πεισθείην, οὔτ᾿ ἂν πείσαιμι τὸν πλησίον.Καὶ Μητρόδωρος δὲ ὁ Λαμψακηνὸς ἐν τῷ περὶ Ὁμήρου λίαν εὐήθως διείλεκται, πάντα εἰς ἀλληγορίαν μετάγων. Οὔτε γὰρ Ἥραν οὔτε Ἀθηνᾶν οὔτε Δία τοῦτ᾿ εἶναί φησιν ὅπερ οἱ τοὺς περιβόλους αὐτοῖς καὶ τεμένη καθιδρύσαντες νομίζουσι, φύσεως δὲ ὑποστάσεις καὶ στοιχείων διακοσμήσεις. Καὶ τὸν Ἕκτορα δὲ καὶ τὸν Ἀχιλλέα δηλαδὴ καὶ τὸν Ἀγαμέμνονα καὶ πάντας ἁπαξαπλῶς Ἕλληνάς τε καὶ βαρβάρους σὺν τῇ Ἑλένῃ καὶ τῷ Πάριδι, τῆς αὐτῆς φύσεως ὑπάρχοντας, χάριν οἰκονομίας ἐρεῖτε παρεισῆχθαι, οὐδενὸς ὄντος τῶν προειρημένων ἀνθρώπων. Ταῦτα δὲ ἡμεῖς προετείναμεν ὥσπερ ἐπὶ ὑποθέσεως· τὴν γὰρ ἡμετέραν περὶ τοῦ θεοῦ κατάληψιν οὐδὲ συγκρίνειν ὅσιον τοῖς εἰς ὕλην καὶ βόρβορον κυλινδουμένοις.

Não somos loucos, ó homens gregos, nem anunciamos disparates, ao proclamar que Deus veio a ser em forma de homem. Vós que nos injuriais, comparai os vossos mitos com as nossas narrativas. Atena, dizem, fez-se Deífobo por causa de Heitor; e Febo de longos cabelos, por causa de Admeto, apascentava as vacas de passo torto; e a esposa de Zeus veio como velha a Sêmele. Praticando tais coisas, como rides de nós? O vosso Asclépio morreu; e aquele que numa só noite desflorou as cinquenta virgens em Téspias, entregando-se à voragem do fogo, foi-se. Prometeu, pregado ao Cáucaso, sofreu castigo pelo benefício feito aos homens. Zeus, segundo vós, é invejoso, e esconde o sonho aos homens, querendo a sua perdição. Olhando, pois, para as vossas próprias memórias, aceitai-nos ao menos como quem conta mitos semelhantes. Nós, porém, não desvairamos; disparatados são os vossos mitos. Se falais da geração dos deuses, declarai-los-eis também mortais. Por que Hera já não concebe? Envelheceu? Ou faltou quem vo-lo anuncie? Crede-me agora, ó gregos, e não alegorizeis nem os vossos mitos nem os vossos deuses. Pois, se tentardes fazê-lo, a divindade tal como a defendeis fica abolida — e por vós mesmos: pois, ou os demônios que entre vós existem são tais como se diz, e então são vis de caráter; ou, transpostos para um sentido mais natural, não são o que se diz deles. Venerar a substância dos elementos, não me deixarei persuadir a isso, nem persuadiria o próximo. E Metrodoro de Lâmpsaco, no livro sobre Homero, discorre de modo bem ingênuo, transpondo tudo para alegoria: pois diz que nem Hera, nem Atena, nem Zeus são o que julgam os que lhes consagraram recintos e templos, mas substâncias da natureza e disposições dos elementos. E Heitor, e Aquiles, e Agamêmnon, e absolutamente todos, gregos e bárbaros, com Helena e Páris, direis então que — sendo da mesma natureza — foram introduzidos por conveniência da composição, não tendo existido nenhum daqueles homens. Isto propusemos a título de hipótese; pois nem é pio comparar a nossa apreensão de Deus com a dos que rolam na matéria e na lama.

XXII

Οἷα γάρ ἐστιν ὑμῶν καὶ τὰ διδάγματα; Τίς οὐκ ἂν χλευάσει τὰς δημοτελεῖς πανηγύρεις ὑμῶν, αἵ προφάσει πονηρῶν δαιμόνων ἐπιτελούμεναι εἰς ἀδοξίαν τοὺς ἀνθρώπους περιτρέπουσιν; Εἶδόν τινα πολλάκις, καὶ ἰδὼν ἐθαύμασα, καὶ μετὰ τὸ θαυμάσαι κατεφρόνησα, πῶς ἔσωθεν μέν ἐστιν ἄλλος, ἔξωθεν δὲ ὅπερ οὐκ ἔστι ψεύδεται, ἁβρυνόμενον σφόδρα καὶ παντοίως διακλώμενον, καὶ τοῦτο μὲν τοῖς ὀφθαλμοῖς μαρμαρύττοντα, τοῦτο δὲ τὼ χεῖρε λυγιζόμενον, καὶ διὰ πηλίνης ὄψεως δαιμονῶντα, καὶ ποτὲ μὲν ὡς Ἀφροδίτην, ποτὲ δὲ ὡς Ἀπόλλωνα γινόμενον, ἕνα κατήγορον πάντων τῶν θεῶν, δεισιδαιμονίας ἐπιτομήν, διάβολον ἡρωϊκῶν πράξεων, φόνων ὑποκριτήν, μοιχείας ὑπομνηματιστήν, θησαυρὸν μανίας, κιναίδων παιδευτήν, καταδικαζομένων ἀφορμήν, καὶ τὸν τοιοῦτον ὑπὸ πάντων ἐπαινούμενον. Ἐγὼ δὲ αὐτὸν παρῃτησάμην πάντα ψευδόμενον, καὶ τὴν ἀθεότητα καὶ τὰ ἐπιτηδεύματα καὶ τὸν ἄνθρωπον. Ὑμεῖς δὲ ὑπὸ τούτων συλαγωγεῖσθε, καὶ τοὺς μὴ κοινωνοῦντας ὑμῶν ταῖς πραγματείαις λοιδορεῖτε. Κεχηνέναι πολλῶν ᾀδόντων οὐ θέλω, καὶ τῷ νεύοντι καὶ κινουμένῳ παρὰ φύσιν οὐ βούλομαι συνδιατίθεσθαι. Τί θαυμαστὸν ἢ παρ᾿ ὑμῖν ἐξῃρημένον διαπράττεται; Ῥιναυλοῦσι τὰ αἰσχρά, κινοῦνται δὲ κινήσεις ἃς οὐκ ἐχρῆν, καὶ τοὺς ὅπως δεῖ μοιχεύειν ἐπὶ τῆς σκηνῆς σοφιστεύοντας αἱ θυγατέρες ὑμῶν καὶ οἱ παῖδες θεωροῦσι. Καλὰ παρ᾿ ὑμῖν τὰ ἀκροατήρια, κηρύττοντα πάνθ᾿ ἅπερ ἐν νυκτὶ μοχθηρῶς πραγματεύεται καὶ τέρποντα τοὺς ἀκροατὰς αἰσχρῶν λόγων ἐκφωνήμασι. Καλοὶ δέ εἰσιν ὑμῶν καὶ οἱ ποιηταὶ ψευδολόγοι, καὶ διὰ σχημάτων ἐξαπατῶντες τοὺς ἀκροωμένους.

E que tais são os vossos ensinamentos? Quem não escarneceria das vossas festas públicas — que, celebradas a pretexto de demônios perversos, cobrem os homens de infâmia? Vi muitas vezes um homem — e, ao vê-lo, espantei-me; e, depois do espanto, veio-me o desprezo — que por dentro é uma coisa e por fora mente o que não é: requebrando-se com afetação, derretendo-se em trejeitos de toda sorte, ora fuzilando os olhos, ora torcendo as mãos, e delirando sob uma máscara de barro, fazendo-se ora Afrodite, ora Apolo — um só homem, acusador de todos os deuses, epítome da superstição, difamador das ações heroicas, ator de assassínios, memorialista do adultério, tesouro de loucura, mestre de efeminados, pretexto de condenados — e um homem desses é louvado por todos! Eu, porém, o rejeitei: mentiroso em tudo — na impiedade, nas práticas, no próprio homem. Vós, porém, sois levados de rastos por essa gente, e injuriais os que não participam das vossas ocupações. Não quero ficar boquiaberto diante de muitos cantores, nem quero pôr-me em sintonia com quem acena e se move contra a natureza. Que coisa admirável ou seleta se pratica entre vós? Soltam pelo nariz sons vergonhosos, fazem movimentos que não se deviam fazer, e as vossas filhas e os vossos filhos assistem no teatro aos que dão lições de como se deve adulterar. Belos são os vossos auditórios: proclamando tudo quanto de vil se pratica à noite, e deleitando os ouvintes com a declamação de discursos vergonhosos. Belos também os vossos poetas — mentirosos, que por figuras enganam os que os ouvem.

XXIII

Εἶδον· ἀνθρώπους ὑπὸ τῆς σωμασκίας βεβαρημένους καὶ φορτίον τῶν ἐν αὐτοῖς κρεῶν περιφέροντας, οἷς ἔπαθλα καὶ στέφανοι πρόκεινται, παρακαλουμένων αὐτοὺς τῶν ἀγωνοθετῶν, οὐκ ἐπ᾿ ἀνδραγαθίᾳ, ὕβρεως δὲ καὶ στάσεως φιλονεικίᾳ, καὶ τὸν μᾶλλον πλήκτην στεφανούμενον. Καὶ ταῦτα μέν ἐστι τῶν κακῶν τὰ ἐλάττονα· τὰ δὲ μείζονα τίς οὐκ ἂν ἐξειπεῖν ὀκνήσειεν; Ἀργίαν τινὲς ἐπανῃρημένοι διὰ τὴν ἀσωτίαν ἑαυτοὺς εἰς τὸ φονευθῆναι πιπράσκουσι· καὶ πωλεῖ μὲν ἑαυτὸν ὁ πονῶν, ὁ δὲ πλουτῶν ὠνεῖται τοὺς φονεύοντας. Καὶ τούτοις οἱ μαρτυροῦντες καθίζονται, μονομαχοῦσί τε οἱ πυκτεύοντες περὶ οὐδενός, καὶ ὁ βοηθήσων οὐ κάτεισιν. Ἆρα γε τὰ τοιαῦτα ὑφ᾿ ὑμῶν καλῶς ἐπιτελεῖται; Τὸ μὲν γὰρ στρατόπεδον τῶν μιαιφονούντων ὁ προὔχων ἐν ὑμῖν συναγείρει, λῃστοτροφεῖν ἐπαγγελλόμενος· οἱ δὲ λῃστεύοντες ἀπ᾿ αὐτοῦ προΐασι, καὶ πάντες ἐπὶ τὴν θέαν συνίετε κριταὶ γινόμενοι, τοῦτο μὲν πονηρίας ἀγωνοθέτου, τοῦτο δὲ καὶ αὐτῶν τῶν μονομαχούντων.Ὁ δὲ τῷ φόνῳ μὴ περιτυχὼν λυπεῖται, διότι μὴ κατεκρίθη πονηρῶν καὶ ἀθέων καὶ μιαρῶν ἔργων θεατὴς γενέσθαι. Θύετε ζῶα διὰ τὴν κρεωφαγίαν, καὶ ἀνθρώπους ὠνεῖσθε τῇ ψυχῇ τὴν ἀνθρωποφαγίαν παρεχόμενοι, τρέφοντες αὐτὴν αἱματεκχυσίαις ἀθεωτάταις. Ὁ μὲν οὖν λῃστεύων φονεύει χάριν τοῦ λαβεῖν, ὁ δὲ πλουτῶν μονομάχους ὠνεῖται χάριν τοῦ φονεύεσθαι.

Vi homens carregados pelo exercício do corpo, arrastando o fardo das próprias carnes, aos quais se propõem prêmios e coroas, convocando-os os juízes dos jogos não para um ato de coragem, mas para uma competição de violência e briga — e é coroado o que soca melhor. E esses ainda são os males menores; os maiores, quem não hesitaria em contá-los? Alguns, tendo abraçado a ociosidade por devassidão, vendem-se a si mesmos para serem mortos: o miserável vende-se, e o rico compra os que hão de matar. E para estes sentam-se testemunhas; e os lutadores duelam por nada, e ninguém desce à arena para socorrer. Acaso tais coisas são celebradas com honra entre vós? O mais graduado dentre vós reúne o seu exército de sanguinários, anunciando que vai sustentar bandidos; e os seus bandidos saem em campo; e todos concorreis ao espetáculo, feitos juízes — aqui da perversidade do promotor dos jogos, ali da dos próprios gladiadores. E quem não pôde ir ao morticínio entristece-se, porque não foi condenado a ser espectador de obras perversas, ímpias e abomináveis. Sacrificais animais para comer carne, e comprais homens, oferecendo à alma a antropofagia, alimentando-a com derramamentos de sangue os mais ímpios. O bandido, ao menos, mata para roubar; o rico compra gladiadores para que se matem.

XXIV

Τί μοι συμβάλλεται πρὸς ὠφέλειαν ὁ κατὰ τὸν Εὐριπίδην μαινόμενος καὶ τὴν Ἀλκμαίωνος μητροκτονίαν ἀπαγγέλλων, ᾧ μηδὲ τὸ οἰκεῖον πρόσεστι σχῆμα, κέχηνέ τε μέγα καὶ ξίφος περιφέρει καὶ κεκραγὼς πίμπραται καὶ φορέει στολὴν ἀπάνθρωπον; Ἐῤῥέτω καὶ τὰ Ἀκουσιλάου μυθολογήματα, καὶ Μένανδρος τῆς ἐκείνου γλώττης ὁ στιχοποιός. Τί μοι καὶ τεθηπέναι τὸν μυθικὸν αὐλητήν; Τί δέ μοι καὶ καὶ Ἀριστόξενον τὸν Θηβαῖον Ἀντιγενίδην πολυπραγμονεῖν; Παραχωροῦμεν ὑμῖν τὰ μὴ ὠφέλιμα· καὶ ὑμεῖς ἢ πείσθητε τοῖς δόγμασι ἡμῶν, ἢ κατὰ τὸ ὅμοιον τῶν ὑμετέρων ἡμῖν ἐκχωρήσατε.

De que me serve aquele que, segundo Eurípides, enlouquece em cena e representa o matricídio de Alcméon — que nem sequer conserva a figura própria, mas escancara a boca, anda de espada em punho, incendeia-se aos gritos e veste um traje desumano? Fora com os mitos de Acusilau, e com Menandro, o versificador de igual língua! E por que haveria eu de pasmar diante do flautista mítico? Por que me hei de ocupar de Aristóxeno com o tebano Antigênides? Cedemo-vos as coisas inúteis; e vós, ou crede nas nossas doutrinas, ou cedei-nos igualmente as vossas.

XXV

Τί μέγα καὶ θαυμαστὸν οἱ παρ᾿ ὑμῖν ἐργάζονται φιλόσοφοι; Θατέρου γὰρ τῶν ὤμων ἐξαμελοῦσι, κόμην ἐπιειμένοι πολλήν, πωγωνοτροφοῦσιν, ὄνυχας θηρίων περιφέροντες, καὶ λέγοντες μὲν δεῖσθαι μηδενός, κατὰ δὲ τὸν Πρωτέα σκυτοδέψου μὲν χρῄζοντες διὰ τὴν πήραν, ὑφάντου δὲ διὰ τὸ ἱμάτιον καὶ διὰ τὸ ξύλον δρυοτόμου, διὰ δὲ τὴν γαστριμαργίαν τῶν πλουτούντων καὶ ὀψοποιοῦ. Ὦ ζηλῶν ἄνθρωπε τὸν κύνα, τὸν θεὸν οὐκ οἶδας καὶ ἐπὶ τὴν ἄλογον μίμησιν μεταβέβηκας· ὁ δὲ κεκραγὼς δημοσίᾳ μετ᾿ ἀξιοπιστίας ἔκδικος γίνῃ σαυτοῦ, κἂν μὴ λάβῃς λοιδορεῖς, καὶ γίνεταί σοι τέχνη τοῦ πορίζειν τὸ φιλοσοφεῖν. Τοῖς Πλάτωνος ἕπῃ δόγμασι· καὶ ὁ κατ᾿ Ἐπίκουρον σοφιστεύων διαπρύσιος ἀνθίσταταί σοι. Πάλιν τε εἶναι θέλεις κατὰ τὸν Ἀριστοτέλην· καί τις κατὰ τὸν Δημόκριτον λοιδορεῖταί σοι. Πυθαγόρας Εὔφορβος γεγενῆσθαί φησιν, καὶ τοῦ Φερεκύδους δόγματος κληρονόμος ἐστίν· ὁ δὲ Ἀριστοτέλης τῆς ψυχῆς διαβάλλει τὴν ἀθανασίαν. Στασιώδεις δὲ ἔχοντες τῶν δογμάτων τὰς διαδοχὰς ἀσύμφωνοι πρὸς τοὺς συμφώνους ἑαυτοῖς διαμάχεσθε. Σῶμά τις εἶναι λέγει θεόν, ἐγὼ δὲ ἀσώματον· ἄλυτον εἶναι τὸν κόσμον, ἐγὼ δὲ λυόμενον· ἐκπύρωσιν ἀποβαίνειν κατὰ καιρούς, ἐγὼ δὲ εἰσάπαξ· κριτὰς εἶναι Μίνω καὶ Ραδάμανθυν, ἐγὼ δὲ αὐτὸν τὸν θεόν· ἀπαθανατίζεσθαι μόνην τὴν ψυχήν, ἐγὼ δὲ καὶ τὸ σὺν αὐτῇ σαρκίον. Τί βλάπτομεν ὑμᾶς, ὦ ἄνδρες Ἕλληνες; Τί δὲ τοὺς λόγῳ θεοῦ κατακολουθοῦντας καθάπερ μιαρωτάτους μεμισήκατε; Παρ᾿ ἡμῖν οὐκ ἔστιν ἀνθρωποφαγία· ψευδομάρτυρες οἱ πεπαιδευμένοι γεγόνατε· παρ᾿ ὑμῖν δὲ ὁ Πέλοψ δεῖπνον τῶν θεῶν γίνεται, καὶ Ποσειδῶνος ἐρώμενος, καὶ Κρόνος τοὺς υἱοὺς ἀναλίσκει, καὶ ὁ Ζεὺς τὴν Μῆτιν καταπίνει.

Que fazem de grande e admirável os vossos filósofos? Descuidam de um dos ombros, deixam crescer cabeleira abundante, criam barbas, andam com unhas de feras; e, dizendo que de nada precisam, à maneira de Proteu precisam do curtidor para o alforje, do tecelão para o manto, do lenhador para o bastão, e dos ricos e do cozinheiro para a sua gula. Ó homem que emulas o cão: não conheces a Deus e passaste à imitação do irracional! Gritando em público com ares de credibilidade, fazes-te vingador de ti mesmo; e, se não recebes, injurias — e a filosofia se te torna arte de ganhar dinheiro. Segues as doutrinas de Platão — e um sofista epicureu se te opõe abertamente. Queres, por tua vez, ser aristotélico — e um democritano te injuria. Pitágoras diz ter sido Eufórbio, e é herdeiro da doutrina de Ferécides; Aristóteles, porém, difama a imortalidade da alma. Tendo de uns e de outros sucessões de doutrinas em discórdia, combateis, desconcordes, contra os que concordam consigo. Um diz que deus é corpo; eu digo que é incorpóreo. Que o mundo é indissolúvel; eu, que se dissolve. Que a conflagração acontece por períodos; eu, que de uma vez por todas. Que os juízes são Minos e Radamanto; eu, o próprio Deus. Que só a alma é imortalizada; eu, também a carne com ela. Em que vos prejudicamos, ó homens gregos? Por que odiais como abomináveis os que seguem a Palavra de Deus? Entre nós não há antropofagia; sois testemunhas falsas, vós, os instruídos. Entre vós é que Pélops se torna jantar dos deuses — e amado de Posêidon; e Cronos devora os filhos; e Zeus engole Métis.

XXVI

Παύσασθε λόγους ἀλλοτρίους θριαμβεύοντες καὶ ὥσπερ ὁ κολοιὸς οὐκ ἰδίοις ἐπικοσμούμενοι πτεροῖς. Ἑκάστη πόλις ἐὰν ἀφέληται τὴν ἰδίαν αὐτῆς ἀφ᾿ ὑμῶν λέξιν, ἐξαδυνατήσουσιν ὑμῖν τὰ σοφίσματα. Ζητοῦντες τίς ὁ θεός, τὰ ἐν ὑμῖν ἀγνοεῖτε· κεχηνότες δὲ εἰς τὸν οὐρανὸν κατὰ βαράθρων πίπτετε. Λαβυρίνθοις ἐοίκασιν ὑμῶν τῶν βιβλίων αἱ ἀναθέσεις, οἱ δὲ ἀναγινώσκοντες τῷ πίθῳ τῶν Δαναΐδων. Τί μοι μερίζετε τὸν χρόνον, λέγοντες τὸ μέν τι εἶναι παρῳχηκὸς αὐτοῦ, τὸ δὲ ἐνεστός, τὸ δὲ μέλλον; Πῶς γὰρ δύναται παρελθεῖν ὁ μέλλων, εἰ ἔστιν ὁ ἐνεστώς; Ὥσπερ δὲ οἱ ἐμπλέοντες τῆς νεὼς φερομένης οἴονται διὰ τὴν ἀμαθίαν ὅτι τὰ ὄρη τρέχουσιν, οὕτω καὶ ὑμεῖς οὐ γινώσκετε παρατρέχοντας μὲν ὑμᾶς, ἑστῶτα δὲ τὸν αἰῶνα, μέχρις ἂν αὐτὸν ὁ ποιήσας εἶναι θελήσῃ. Διὰ τί γὰρ ἐγκαλοῦμαι λέγων τὰ ἐμά, τὰ δέ μου πάντα καταλύειν σπεύδετε; Μὴ γὰρ οὐχ ὑμεῖς κατὰ τὸν ὅμοιον τρόπον ἡμῖν γεγένησθε, τῆς αὐτῆς τοῦ κόσμου διοικήσεως μετειληφότες; Τί φάσκετε σοφίαν εἶναι παρ᾿ ὑμῖν μόνοις, οὐκ ἔχοντες ἄλλον ἥλιον οὐδ᾿ ἀστέρων ἐπιφοιτήσεις καὶ γένεσιν διαφορωτέραν, θάνατόν τε παρὰ τοὺς ἄλλους ἀνθρώπους ἐξαίρετον; Ἀρχὴ τῆς φλυαρίας ὑμῖν γεγόνασιν οἱ γραμματικοί, καὶ οἱ μερίζοντες τὴν σοφίαν τῆς κατὰ ἀλήθειαν σοφίας ἀπετμήθητε, τὰ δὲ ὀνόματα τῶν μερῶν ἀνθρώποις προσενείματε· καὶ τὸν μὲν θεὸν ἀγνοεῖτε, πολεμοῦντες δὲ ἑαυτοῖς ἀλλήλους καθαιρεῖτε. Καὶ διὰ τοῦτο πάντες οὐδέν ἐστε· σφετερίζοντες μὲν τοὺς λόγους, διαλεγόμενοι δὲ καθάπερ τυφλὸς κωφῷ. Τί κατέχετε σκεύη τεκτονικά, τεκταίνειν μὴ γινώσκοντες; Τί λόγους ἐπαναιρεῖσθε, τῶν ἔργων μακρὰν ἀφεστῶτες, φυσώμενοι μὲν διὰ δόξης, ἐν δὲ ταῖς συμφοραῖς ταπεινούμενοι; Παρὰ λόγον καταχρᾶσθε τοῖς σχήμασι· δημοσίᾳ μὲν γὰρ πομπεύετε, τοὺς δὲ λόγους ἐπὶ τὰς γωνίας ἀποκρύπτετε. Τοιούτους ὑμᾶς ἐπιγνόντες καταλελοίπαμεν, καὶ τῶν ὑμετέρων οὐκέτι ψαύομεν, θεοῦ δὲ λόγῳ κατακολουθοῦμεν.Τί γάρ, ἄνθρωπε, τῶν γραμμάτων ἐξαρτύεις τὸν πόλεμον; Τί δὲ ὡς ἐν πυγμῇ συγκρούεις τὰς ἐκφωνήσεις ἀυτῶν διὰ τῶν Ἀθηναίων ψελλισμῶν, δέον σε λαλεῖν φυσικώτερον; Εἰ γὰρ ἀττικίζεις οὐκ ὢν Ἀθηναῖος, λέγε μοι τοῦ μὴ δωρίζειν τὴν αἰτίαν. Πῶς τὸ μὲν εἶναί σοι δοκεῖ βαρβαρικώτερον, τὸ δὲ πρὸς τὴν ὁμιλίαν ἱλαρώτερον;

Cessai de fazer triunfo com discursos alheios — adornados, como a gralha, de penas que não são vossas. Se cada cidade retirar de vós o que é do seu próprio falar, os vossos sofismas ficarão sem força. Buscando o que é Deus, ignorais o que está em vós; e, boquiabertos para o céu, caís nos precipícios. As coleções dos vossos livros parecem labirintos, e os que os leem, o tonel das Danaides. Por que dividis o tempo, dizendo que uma parte dele é passado, outra presente, outra futuro? Como pode passar o futuro, se existe o presente? Como os que navegam pensam, na sua ignorância, enquanto o navio corre, que os montes é que correm, assim também vós não sabeis que sois vós que passais correndo, e que o século está parado, até que o seu Criador queira que ele exista. Por que sou acusado quando digo o que é meu, e vos apressais a demolir tudo o que é meu? Não viestes vós a ser do mesmo modo que nós, participando da mesma administração do mundo? Por que dizeis que a sabedoria está só convosco — vós que não tendes outro sol, nem outras visitas dos astros, nem geração mais distinta, nem morte diferente da dos demais homens? Os gramáticos foram o princípio da vossa tagarelice; e vós, que repartis a sabedoria, fostes cortados da sabedoria verdadeira, e atribuístes a homens os nomes das suas partes; e a Deus não conheceis, e, guerreando-vos, destruís-vos uns aos outros. Por isso todos vós nada sois: apropriando-vos das palavras, conversais como cego com surdo. Por que empunhais as ferramentas do carpinteiro, se não sabeis carpintejar? Por que vos arvorais em discursos, estando longe das obras — inchados pela fama, humilhados nas desgraças? Usais das formas contra a razão: pois em público desfilais em cortejo, mas escondeis as doutrinas pelos cantos. Tendo-vos reconhecido tais, abandonamo-vos; e já não tocamos as vossas coisas, mas seguimos a Palavra de Deus. Por que, ó homem, armas a guerra das letras? Por que fazes chocarem-se as suas pronúncias, como num pugilato, com os balbucios dos atenienses, quando devias falar de modo mais natural? Pois, se aticizas sem ser ateniense, dize-me a razão de não falares dórico. Como te parece um mais bárbaro, e o outro mais gracioso para a conversa?

XXVII

Εἰ δὲ σὺ τῆς ἐκείνων ἀντέχῃ παιδείας, τί μοι δόξας αἱρουμένῳ δογμάτων ὧν θέλω διαμάχῃ; Πῶς γὰρ οὐκ ἄτοπον τὸν μὲν λῃστὴν διὰ τὸ ἐπικατηγορούμενον ὄνομα μὴ κολάζειν, πρὶν ἢ τἀληθὲς ἐπ᾿ ἀκριβείᾳ καταμανθάνειν, ἡμᾶς δὲ προλήμματι λοιδορίας ἀνεξετάστῳ μεμισηκέναι; Διαγόρας Ἀθηναῖος ἦν, ἀλλὰ τοῦτον ἐξορχησάμενον τὰ παρ᾿ Ἀθηναίοις μυστήρια τετιμωρήκατε· καὶ τοῖς Φρυγίοις αὐτοῦ λόγοις ἐντυγχάνοντες ἡμᾶς μεμισήκατε. Λέοντος κεκτημένοι τὰ ὑπομνήματα πρὸς τοὺς ἀφ᾿ ἡμῶν ἐλέγχους δυσχεραίνετε· καὶ τὰς περὶ τῶν κατ᾿ Αἴγυπτον θεῶν δόξας Ἀπίωνος ἔχοντες παρ᾿ ἑαυτοῖς ὡς ἀθεωτάτους ἡμᾶς ἐκκηρύττετε. Τάφος τοῦ Ὀλυμπίου Διὸς καθ᾿ ὑμᾶς δείκνυται, κἂν ψεύδεσθαί τις τοὺς Κρῆτας λέγῃ. Τῶν πολλῶν θεῶν ἡ ὁμήγυρις οὐδέν ἐστι. Κἂν ὁ καταφρονῶν αὐτῶν Ἐπίκουρος δᾳδουχῇ, τοὺς ἄρχοντας οὐδὲν πλέον τοῦ θεοῦ κατάληψιν ἣν ἔχω περὶ τῶν ὅλων ταύτην οὐκ ἀποκρύπτομαι. Τί μοι συμβουλεύεις ψεύσασθαι τὴν πολιτείαν; Τί δὲ λέγων θανάτου καταφρονεῖν διὰ τέχνης φεύγειν αὐτὸν καταγγέλλεις; Ἐγὼ μὲν οὐκ ἔχω καρδίαν ἐλάφου· τὰ δὲ τῶν ὑμετέρων λόγων ἐπιτηδεύματα κατὰ τὸν ἀμετροεπῆ Θερσίτην γίνεται.Πῶς πεισθήσομαι τῷ λέγοντι μύδρον τὸν ἥλιον καὶ τὴν σελήνην γῆν; Τὰ γὰρ τοιαῦτα λόγων ἐστὶν ἅμιλλα καὶ οὐκ ἀληθείας διακόσμησις. Ἢ πῶς οὐκ ἠλίθιον πείθεσθαι τοῖς Ἡροδώρου βιβλίοις περὶ τοῦ καθ᾿ Ἡρακλέα λόγου, γῆν ἄνω κηρύττουσιν, κατεληλυθέναι τε ἀπ᾿ αὐτῆς λέοντα τὸν ὑφ᾿ Ἡρακλέους φονευθέντα; Τί δ᾿ ἂν ὠφελήσειε λέξις Ἀττικὴ καὶ φιλοσόφων σωρεία καὶ συλλογισμῶν πιθανότητες καὶ μέτρα γῆς καὶ ἄστρων θέσεις καὶ ἡλίου δρόμοι; Τὸ γὰρ περὶ τοιαύτην ἀσχολεῖσθαι ζήτησιν νομοθετοῦντός ἐστιν ἔργον ἑαυτῷ τὰ δόγματα.

E, se tu te apegas à instrução deles, por que combates contra mim, que escolho as doutrinas que quero? Não é absurdo não punir o salteador por causa do nome que lhe imputam, antes de apurar com exatidão a verdade — e a nós, odiar-nos por um preconceito de injúria sem exame algum? Diágoras era ateniense; mas, porque divulgou os mistérios dos atenienses, vós o punistes; e, no entanto, lendo vós os seus discursos frígios, a nós é que odiais. Possuindo as memórias de Leon, suportais de má vontade as nossas refutações; e, tendo em casa as opiniões de Ápion sobre os deuses do Egito, proclamais-nos como os mais ateus. Mostra-se entre vós o túmulo do Zeus Olímpico — ainda que alguém diga que os cretenses mentem. A assembleia dos vossos muitos deuses nada é. E, ainda que Epicuro, que os despreza, leve a tocha à frente, eu não escondo dos governantes a apreensão que tenho de Deus e do governo do universo. Por que me aconselhas a mentir contra o meu modo de vida? Por que tu, que dizes desprezar a morte, proclamas que se deve fugir dela por artifício? Eu não tenho coração de cervo; mas as artes dos vossos discursos são como as de Tersites, o de língua sem medida. Como acreditarei em quem diz que o sol é uma pedra incandescente, e a lua uma terra? Tais coisas são rivalidade de discursos, e não ordenação da verdade. Ou como não é tolice crer nos livros de Herodoro sobre a história de Héracles — que proclamam uma terra lá em cima, e que de lá desceu o leão morto por Héracles? De que serviria a dicção ática, e o amontoado dos filósofos, e as verossimilhanças dos silogismos, e as medidas da terra, e as posições dos astros, e os cursos do sol? Ocupar-se de tais investigações é obra de quem legisla para si mesmo as próprias doutrinas.

XXVIII

Διὰ τοῦτο καὶ τῆς παρ᾿ ὑμῖν κατέγνων νομοθεσίας. Μίαν μὲν γὰρ ἐχρῆν εἶναι καὶ κοινὴν ἁπάντων τὴν πολιτείαν· νυνὶ δὲ ὅσα γένη πόλεων τοσαῦται καὶ τῶν νόμων θέσεις, ὡς εἶναι τὰ παρ᾿ ἐνίοις αἰσχρὰ παρά τισι σπουδαῖα. Νομίζουσι γοῦν Ἕλληνες φευκτὸν εἶναι τὸ συγγίνεσθαι μητρί, κάλλιστον δὲ τὸ τοιοῦτόν ἐστιν ἐπιτήδευμα παρὰ τοῖς Περσῶν μάγοις· καὶ παιδεραστία μὲν ὑπὸ βαρβάρων διώκεται, προνομίαις δὲ ὑπὸ Ῥωμαίων ἠξίωται, παίδων ἀγέλας ὥσπερ ἵππων φορβάδων συναγείρειν αὐτῶν πειρωμένων.

Por isso condenei também a vossa legislação. Uma só devia ser, e comum a todos, a forma de vida; mas há tantas legislações quantas são as espécies de cidades, de modo que coisas vergonhosas entre uns são honrosas entre outros. Os gregos julgam que se deve fugir da união com a mãe; mas tal prática é belíssima entre os magos dos persas. E a pederastia é condenada pelos bárbaros, mas foi julgada digna de privilégios pelos romanos, que tentam ajuntar manadas de meninos como de éguas de pasto.

XXIX

Ταῦτα οὖν ἰδών, ἔτι δὲ καὶ μυστηρίων μεταλαβών, καὶ τὰς παρὰ πᾶσι θρησκείας δοκιμάσας διὰ θηλυδριῶν καὶ ἀνδρογύνων συνισταμένας, εὑρὼν δὲ παρὰ μὲν Ῥωμαίοις τὸν κατ᾿ αὐτοὺς Λατιάριον Δία λύθροις ἀνθρώπων καὶ τοῖς ἀπὸ τῶν ἀνδροκτασιῶν αἵμασι τερπόμενον, Ἄρτεμιν δὲ οὐ μακρὰν τῆς μεγάλης πόλεως τῶν αὐτῶν πράξεων ἐπανῃρημένην τὸ εἶδος, ἄλλον τε ἀλλαχῆ δαίμονα κακοπραγίας ἐπαναστάσεις πραγματευόμενον, κατ᾿ ἐμαυτὸν γενόμενος ἐζήτουν ὅτῳ τρόπῳ τἀληθὲς ἐξευρεῖν δύνωμαι. Περινοοῦντι δέ μοι τὰ σπουδαῖα συνέβη γραφαῖς τισιν ἐντυχεῖν βαρβαρικαῖς, πρεσβυτέραις μὲν ὡς πρὸς τὰ Ἑλλήνων δόγματα, θειοτέραις δὲ ὡς πρὸς τὴν ἐκείνων πλάνην· καί μοι πεισθῆναι ταύταις συνέβη διά τε τῶν λέξεων τὸ ἄτυφον καὶ τῶν εἰπόντων τὸ ἀνεπιτήδευτον καὶ τῆς τοῦ παντὸς ποιήσεως τὸ εὐκατάληπτον καὶ τῶν μελλόντων τὸ προγνωστικὸν καὶ τῶν παραγγελμάτων τὸ ἐξαίσιον καὶ τῶν ὅλων τὸ μοναρχικόν. Θεοδιδάκτου δέ μου γενομένης τῆς ψυχῆς συνῆκα ὅτι τὰ μὲν καταδίκης ἔχει τρόπον, τὰ δὲ ὅτι λύει τὴν ἐν κόσμῳ δουλείαν, καὶ ἀρχόντων μὲν πολλῶν καὶ μυρίων ἡμᾶς ἀποσπᾷ τυράννων, δίδωσι δὲ ἡμῖν οὐχ ὅπερ μὴ ἐλάβομεν, ἀλλ᾿ ὅπερ λαβόντες ὑπὸ τῆς πλάνης ἔχειν ἐκωλύθημεν.

Tendo visto essas coisas, e tendo ainda participado dos mistérios, e examinado os cultos de todos — cultos constituídos por efeminados e andróginos —, e achado entre os romanos o seu Zeus Laciário, que se deleita com o sangue derramado dos homens e com o sangue dos homicídios, e Ártemis, não longe da grande cidade, entregue a ações da mesma espécie, e, aqui e ali, um e outro demônio empenhado em insurreições de malfeitoria — recolhido em mim mesmo, buscava de que modo pudesse encontrar a verdade. E, enquanto eu ponderava essas coisas graves, aconteceu-me deparar com uns escritos bárbaros, mais antigos que as doutrinas dos gregos, e mais divinos que o erro deles; e aconteceu-me ser persuadido por eles, pela simplicidade sem enfeite das expressões, pela ausência de artifício dos que falaram, pela inteligibilidade da criação do universo, pelo dom de prever o futuro, pelo caráter extraordinário dos preceitos e pelo governo único de todas as coisas. Tornada a minha alma ensinada por Deus, compreendi que aquelas doutrinas gregas levam à condenação, e que estas dissolvem a escravidão que há no mundo e nos arrancam a muitos príncipes e a inumeráveis tiranos — dando-nos, não algo que não tivéssemos recebido, mas aquilo que, tendo recebido, fomos impedidos pelo erro de conservar.

XXX

Τούτων οὖν τὴν κατάληψιν μεμυημένος καὶ πεποιημένος βούλομαι καθάπερ τὰ νήπια τῶν βρεφῶν ἀποδύσασθαι. Τὴν γὰρ τῆς πονηρίας σύστασιν ἐοικυῖαν τῇ τῶν βραχυτάτων σπερμάτων ἴσμεν· ἅτε διὰ μικρᾶς ἀφορμῆς τούτου κρατυνθέντος, πάλιν δὲ αὖ λυθησομένου, ἡμῶν πειθομένων λόγοις θεοῦ καὶ μὴ σκορπιζόντων ἑαυτούς. Διά τινος γὰρ ἀποκρύφου θησαυροῦ τῶν ἡμετέρων ἐπεκράτησεν, ὃν ὀρύττοντες κονιορτῷ μὲν ἡμεῖς ἐνεπλήθημεν, τούτῳ δὲ τοῦ συνεστάναι τὴν ἀφορμὴν παρέχομεν. Τὸ γὰρ αὐτοῦ πᾶν ἀποδεχόμενος κτῆμα τοῦ πολυτιμοτέρου πλούτου τὴν ἐξουσίαν ἐχειρώσατο. Ταῦτα μὲν οὖν πρὸς τοὺς ἡμῶν οἰκείους εἰρήσθω. Πρὸς δὲ ὑμᾶς τοὺς Ἕλληνας τί ἂν ἕτερον, ἢ τὸ μὴ τοῖς κρείττοσι λοιδορεῖσθαι, μηδὲ εἰ βάρβαροι λέγοιντο ταύτην λαμβάνειν τῆς χλεύης τὴν ἀφορμήν; Τοῦ γὰρ πάντας ἀλλήλων ὑπακούειν τῆς διαλέκτου μὴ δύνασθαι τὴν αἰτίαν εὑρεῖν, ἢν ἐθέλητε, δυνήσεσθε· ἐξετάζειν γὰρ βουλομένοις τὰ ἡμέτερα ῥᾳδίαν καὶ ἄφθονον ποιήσομαι τὴν διήγησιν.

Iniciado, pois, nessas coisas, e tendo alcançado a sua apreensão, quero despir-me delas como das puerilidades da infância. Sabemos que a constituição da maldade é semelhante à das sementes minúsculas: fortalece-se a partir de um pequeno pretexto, mas de novo se dissolverá, se obedecermos às palavras de Deus e não nos dispersarmos. Pois foi por meio de um certo tesouro escondido que ela se assenhoreou do que é nosso; e nós, cavando-o, cobrimo-nos de poeira — e assim lhe damos ocasião de firmar-se. Pois quem aceita toda a posse dele deixou-se apoderar do domínio da riqueza mais preciosa. Fique isto dito aos nossos familiares. Quanto a vós, gregos, que mais direi senão que não injurieis os que são melhores, nem, se são chamados bárbaros, tomeis daí pretexto de escárnio? A causa de não poderem todos entender a língua uns dos outros, podereis achá-la, se quiserdes; e aos que quiserem examinar as nossas coisas farei uma exposição fácil e generosa.

XXXI

Νῦν δὲ προσῆκον μοι νομίζω παραστῆσαι πρεσβυτέραν τὴν ἡμετέραν φιλοσοφίαν τῶν παρ᾿ Ἕλλησιν ἐπιτηδευμάτων. Ὅροι δὲ ἡμῖν κείσονται Μωυσῆς καὶ Ὅμηρος, τῷ ἑκάτερον αὐτῶν εἶναι παλαιότερον, καὶ τὸν μὲν ποιητῶν καὶ ἱστορικῶν εἶναι πρεσβύτερον, τὸν δὲ πάσης βαρβάρου σοφίας ἀρχηγόν. Καὶ ὑφ᾿ ἡμῶν νῦν εἰς σύγκρισιν παραλαμβανέσθωσαν· εὑρήσομεν γὰρ οὐ μόνον τῆς Ἑλλήνων παιδείας τὰ παρ᾿ ἡμῖν ἀλλὰ ἔτι καὶ τῆς τῶν γραμμάτων εὑρέσεως ἀνώτερα. Μάρτυρας δὲ οὐ τοὺς οἴκοι παραλήψομαι, βοηθοῖς δὲ μᾶλλον Ἕλλησι χρήσομαι· τὸ μὲν γὰρ ἄγνωμον, ὅτι μηδὲ ὑφ᾿ ὑμῶν παραδεκτέον, τὸ δ᾿ ἂν ἀποδεικνύηται θαυμαστόν, ὅταν ὑμῖν διὰ τῶν ὑμετέρων ὅπλων ἀντερείδων ἀνυπόπτους παρ᾿ ὑμῶν τοὺς ἐλέγχους λαμβάνω. Περὶ γὰρ τῆς ποιήσεως τοῦ Ὁμήρου, γένους τε αὐτοῦ καὶ χρόνου καθ᾿ ὃν ἤκμασεν, προηρεύνησαν οἱ πρεσβύτατοι, Θεαγένης τε ὁ Ῥηγῖνος κατὰ Καμβύσην γεγονώς, Στησίμβροτός τε ὁ Θάσιος καὶ Ἀντίμαχος ὁ Κολοφώνιος, Ἡρόδοτός τε ὁ Ἁλικαρνασσεὺς καὶ Διονύσιος ὁ Ὀλύνθιος· μετ᾿ ἐκείνους Ἔφορος ὁ Κυμαῖος καὶ Φιλόχορος ὁ Ἀθηναῖος, Μεγακλείδης τε καὶ Χαμαιλέων οἱ Περιπατητικοί· ἔπειτα γραμματικοὶ Ζηνόδοτος, Ἀριστοφάνης, Καλλίμαχος, Κράτης, Ἐρατοσθένης, Ἀρίσταρχος, Ἀπολλόδωρος.Τούτων δὲ οἱ περὶ Κράτητα πρὸ τῆς Ἡρακλειδῶν καθόδου φασὶν αὐτὸν ἠκμακέναι, μετὰ τὰ Τρωϊκὰ ἐνδοτέρω τῶν ὀγδοήκοντα ἐτῶν· οἱ δὲ περὶ Ἐρατοσθένη μετὰ ἑκατοστὸν ἔτος τῆς Ἰλίου ἁλώσεως· οἱ δὲ περὶ Ἀρίσταρχον κατὰ τὴν Ἰωνικὴν ἀποικίαν, ἥ ἐστι μετὰ ἑκατὸν καὶ τεσσαράκοντα ἔτη τῶν Ἰλιακῶν· φιλόχορος δὲ μετὰ τὴν Ἰωνικὴν ἀποικίαν, ἐπὶ ἄρχοντος Ἀθήνῃσιν Ἀρχίππου, τῶν Ἰλιακῶν ὕστερον ἔτεσιν ἑκατὸν ὀγδοήκοντα· οἱ δὲ περὶ Ἀπολλόδωρον μετὰ τὴν Ἰωνικὴν ἀποικίαν ἔτεσιν ἑκατόν, ὅπερ γένοιτο ἂν ὕστερον τῶν Ἰλιακῶν ἔτεσι διακοσίοις τεσσαράκοντα. Τινὲς δὲ πρὸ τῶν ὀλυμπιάδων ἔφασαν αὐτὸν γεγονέναι ἔτεσιν ἐνενήκοντα, τουτέστι μετὰ τὴν Ἰλίου ἅλωσιν ἔτεσι τριακοσίοις ἑπτακαίδεκα· ἕτεροι δὲ κάτω τὸν χρόνον ὑπήγαγον, σὺν Ἀρχιλόχῳ γεγονέναι τὸν Ὅμηρον εἰπόντες· ὁ δὲ Ἀρχίλοχος ἤκμασε περὶ ὀλυμπιάδα τρίτην καὶ εἰκοστήν, κατὰ Γύγην τὸν Λυδόν, τῶν Ἰλιακῶν ὕστερον ἔτεσι πεντακοσίοις. Καὶ περὶ μὲν τοῦ χρόνου τοῦ προειρημένου ποιητοῦ, λέγω δὲ Ὁμήρου, συστάσεως τε καὶ τῶν εἰπόντων περὶ αὐτοῦ ἀσυμφωνίας τοῖς ἐπ᾿ ἀκριβὲς ἐξετάζειν δυναμένοις αὐτάρκως ἡμῖν ὡς ἐπὶ κεφαλαίων εἰρήσθω. Δυνατὸν γὰρ ψευδεῖς ἀποφήνασθαι καὶ τὰς περὶ τοὺς λόγους δόξας.Παρ᾿ οἷς γὰρ ἀσυνάρτητός ἐστιν ἡ τῶν χρόνων ἀναγραφή, παρὰ τούτοις οὐδὲ τὰ τῆς ἱστορίας ἀληθεύειν δυνατόν. Τί γὰρ τὸ αἴτιον τῆς ἐν τῷ γράφειν πλάνης, εἰ μὴ τὸ συντάττειν τὰ μὴ ἀληθῆ;

Agora, porém, julgo conveniente demonstrar que a nossa filosofia é mais antiga que as instituições dos gregos. Os nossos marcos serão Moisés e Homero — porque cada um deles é antiquíssimo: um é o mais velho dos poetas e historiadores, o outro, o fundador de toda a sabedoria bárbara. Sejam eles agora tomados por nós para comparação; e acharemos que as nossas coisas são anteriores não só à cultura dos gregos, mas até à invenção das letras. E não tomarei testemunhas de casa: usarei antes dos gregos como auxiliares — pois tomar as de casa seria insensato, por não ser aceitável para vós; mas o outro modo se mostrará admirável, quando, opondo-me a vós com as vossas próprias armas, eu tirar de vós provas que não podeis suspeitar. Sobre a poesia de Homero, a sua estirpe e o tempo em que floresceu investigaram os mais antigos: Teágenes de Régio, nascido no tempo de Cambises, Estesímbroto de Tasos, Antímaco de Cólofon, Heródoto de Halicarnasso e Dionísio de Olinto; depois deles, Éforo de Cumas e Filócoro de Atenas, e os peripatéticos Megaclides e Camaleão; em seguida, os gramáticos Zenódoto, Aristófanes, Calímaco, Crates, Eratóstenes, Aristarco e Apolodoro. Destes, os de Crates dizem que ele floresceu antes do retorno dos Heráclidas, dentro dos oitenta anos após a guerra de Troia; os de Eratóstenes, cem anos depois da tomada de Ílion; os de Aristarco, ao tempo da colonização jônica, cento e quarenta anos depois dos fatos de Troia; Filócoro, depois da colonização jônica, no arcontado de Arquipo em Atenas, cento e oitenta anos após Troia; os de Apolodoro, cem anos depois da colonização jônica, o que daria duzentos e quarenta anos depois de Troia. Alguns disseram que viveu noventa anos antes das Olimpíadas, isto é, trezentos e dezessete anos depois da tomada de Ílion; outros baixaram-lhe o tempo, dizendo que Homero foi contemporâneo de Arquíloco — e Arquíloco floresceu por volta da vigésima terceira Olimpíada, no tempo de Giges, o lídio, quinhentos anos depois de Troia. Sobre o tempo do dito poeta — de Homero, digo — e sobre a discórdia dos que dele falaram, fique dito por nós, em resumo, o suficiente para os que sabem examinar com rigor. Pois é possível mostrar que também as opiniões sobre os fatos são falsas: entre aqueles cuja cronografia é desconexa, tampouco as coisas da história podem ser verdadeiras. Qual a causa do erro na escrita, senão o compor coisas não verdadeiras?

XXXII

Παρ᾿ ἡμῖν δὲ τῆς μὲν κενοδοξίας ὁ ἵμερος οὐκ ἔστι, δογμάτων δὲ ποικιλίαις οὐ καταχρώμεθα. Λόγου γὰρ τοῦ δημοσίου καὶ ἐπιγείου κεχωρισμένοι, καὶ πειθόμενοι θεοῦ παραγγέλμασι καὶ νόμῳ πατρὸς ἀφθαρσίας ἑπόμενοι, πᾶν τὸ ἐν δόξῃ κείμενον ἀνθρωπίνῃ παραιτούμεθα. Φιλοσοφοῦσί τε οὐ μόνον οἱ πλουτοῦντες, ἀλλὰ καὶ οἱ πένητες προῖκα τῆς διδασκαλίας ἀπολαύουσι· τὰ γὰρ παρὰ θεοῦ τῆς ἐν κόσμῳ δωρεᾶς ὑπερπαίει τὴν ἀμοιβήν. Τοὺς δὲ ἀκροᾶσθαι βουλομένους πάντας οὕτως προσιέμεθα, κἂν πρεσβύτιδες ὦσι κἂν μειράκια, πᾶσά τε ἁπαξαπλῶς ἡλικία παρ᾿ ἡμῖν τυγχάνει τιμῆς· τὰ δὲ τῆς ἀσελγείας πόῤῥω κεχώρισται. Καὶ ἡμεῖς μὲν λέγοντες οὐ ψευδόμεθα. Τὰ δὲ τῆς ὑμετέρας περὶ τὴν ἀπιστίαν ἐπιμονῆς καλὸν μὲν εἰ λαμβάνοι περιγραφήν· εἰ δ᾿ οὐ, τὰ ἡμέτερα ἔστω θεοῦ γνώμῃ βεβαιούμενα. Γελᾶτε δὲ ὑμεῖς, ὡς καὶ κλαύσοντες. Πῶς γὰρ οὐκ ἄτοπον Νέστορα μὲν καθ᾿ ὑμᾶς, τῶν ἵππων τὰς παρηορίας βραδέως ἀποτέμνοντα διὰ τὸ ἄτονον καὶ νωθὲς τῆς ἡλικίας, θαυμάζεσθαι πειρώμενον ἐπ᾿ ἴσης τοῖς νέοις πολεμεῖν, τοὺς δὲ παρ᾿ ἡμῖν τῷ γήρᾳ παλαίοντας καὶ τὰ περὶ θεοῦ πραγματευομένους γελᾶσθαι; Τίς δὲ οὐκ ἂν γελάσειεν Ἀμαζόνας μὲν καὶ Σεμίραμιν καί τινας ἄλλας πολεμικὰς φασκόντων ὑμῶν γεγονέναι, τὰς δὲ παρ᾿ ἡμῖν παρθένους λοιδορούντων; Μειράκιον ἦν ὁ Ἀχιλλεύς, καὶ γενναῖος εἷναι πεπίστευται σφόδρα· καὶ ὁ Νεοπτόλεμος νεώτερος, ἀλλὰ ἱσχυρὸς ἦν· Φιλοκτήτης ἀσθενής, ἀλλ᾿ ἔχρῃζεν αὐτοῦ κατὰ Τροίας τὸ δαιμόνιον. Ὁ Θερσίτης ὁποῖος ἦν; Ἀλλ᾿ ἐστρατήγει· τὸ δ᾿ ἀμετροεπὲς εἰ μὴ προσῆν αὐτῷ διὰ τὴν ἀμαθίαν, οὐκ ἂν ὡς φοξὸς καὶ ψεδνὸς διεβάλλετο.Πάντες οἱ βουλόμενοι φιλοσοφεῖν παρ᾿ ἡμῖν ἄνθρωποι οὐ τὸ ὁρώμενον δοκιμάζομεν, οὐδὲ τοὺς προσιόντας ἡμῖν ἀπὸ σχήματος κρίνομεν· τὸ γὰρ τῆς γνώμης ἐῤῥωμένον παρὰ πᾶσιν εἶναι δύνασθαι λελογίσμεθα, κἂν ἀσθενεῖς ὦσι τοῖς σώμασι. Τὰ δὲ ὑμέτερα φθόνου μεστὰ καὶ βλακείας πολλῆς.

Entre nós, porém, não há o desejo da vanglória, nem usamos de variedades de doutrinas. Separados da palavra pública e terrena, e obedecendo aos preceitos de Deus, e seguindo a lei do Pai da incorrupção, rejeitamos tudo o que se apoia em opinião humana. E não filosofam somente os ricos: também os pobres gozam de graça do ensino; pois o que vem de Deus excede a retribuição do dom mundano. Assim acolhemos todos os que querem ouvir, ainda que sejam velhas ou adolescentes; toda idade, em suma, recebe honra entre nós; só a lascívia é mantida longe. E, ao falar, não mentimos. Bom seria que a vossa persistência na incredulidade tivesse fim; senão, fiquem as nossas coisas confirmadas pelo juízo de Deus. Ride vós — que haveis de chorar. Como não é absurdo que Nestor, segundo vós, cortando devagar as rédeas dos cavalos pela fraqueza e lentidão da idade, seja admirado por tentar combater de igual para igual com os jovens — e os nossos, que lutam contra a velhice ocupando-se das coisas de Deus, sejam motivo de riso? Quem não riria de vós, que dizeis ter havido Amazonas e Semíramis e outras mulheres guerreiras, enquanto injuriais as nossas virgens? Aquiles era um adolescente, e é tido por muito nobre; Neoptólemo, mais moço ainda, mas era forte; Filoctetes era fraco, mas a divindade precisava dele contra Troia. Que tal era Tersites? Mas comandava tropas; e, se não tivesse a língua sem medida pela sua ignorância, não seria difamado como cabeçudo e de cabelo ralo. Todos os que querem filosofar entre nós: nós não julgamos pela aparência, nem avaliamos pelo aspecto os que se achegam a nós; pois julgamos que o vigor do juízo pode existir em todos, ainda que fracos de corpo. Mas as vossas coisas estão cheias de inveja e de muita moleza.

XXXIII

Διὰ τοῦτο προεθυμήθην ἀπὸ τῶν νομιζομένων παρ᾿ ὑμῖν τιμίων παριστᾶν ὅτι τὰ μὲν ἡμέτερα σωφρονεῖ, τὰ δὲ ὑμέτερα ἔθη μανίας ἔχεται πολλῆς. Οἱ γὰρ ἐν γυναιξὶ καὶ μειρακίοις, παρθένοις τε καὶ πρεσβύταις φλυαρεῖν ἡμᾶς λέγοντες, καὶ διὰ τὸ μὴ σὺν ὑμῖν εἶναι χλευάζοντες, ἀκούσατε τῶν παρ᾿ Ἑλλήνων πραγμάτων τὸν λῆρον. Ληραίνει γὰρ διὰ δόξης μᾶλλον πολλῆς τῶν παρ᾿ ὑμῖν θεῶν τὰ ἐπιτηδεύματα, καὶ διὰ τῆς γυναικωνίτιδος ἀσχημονεῖτε. Πράξιλλαν μὲν γὰρ Λύσιππος ἐχαλκούργησεν, μηδὲν εἰποῦσαν διὰ τῶν ποιημάτων χρήσιμον, Λεαρχίδα δὲ Μενέστρατος, Σιλανίων δὲ Σαπφὼ τὴν ἑταίραν, Ἤρινναν τὴν Λεσβίαν Ναυκύδης, Βοΐσκος Μυρτίδα, Μυρὼ τὴν Βυζαντίαν Κηφισόδοτος, Γόμφος Πραξιγορίδα καὶ Ἀμφίστρατος Κλειτώ. Τί γὰρ μοι περὶ Ἀνύτης λέγειν, Τελεσίλλης τε καὶ Μυστίδος; Τῆς μὲν γὰρ Εὐθυκράτης τε καὶ Κηφισόδοτος, τῆς δὲ Νικήρατος, τῆς δὲ Ἀριστόδοτός εἰσιν οἱ δημιουργοί· Μνησιαρχίδος τῆς Ἐφεσίας Εὐθυκράτης, Κορίννης Σιλανίων, Θαλαρχίδος τῆς Ἀργείας Εὐθυκράτης. Ταύτας δὲ εἰπεῖν προυθυμήθην, ἵνα μηδὲ παρ᾿ ἡμῖν ξένον τι πράττεσθαι νομίζητε, καὶ συγκρίναντες τὰ ὑπ᾿ ὄψιν ἐπιτηδεύματα μὴ χλευάζητε τὰς παρ᾿ ἡμῖν φιλοσοφούσας.Καὶ ἡ μὲν Σαπφὼ γύναιον πορνικὸν ἐρωτομανές, καὶ τὴν ἑαυτῆς ἀσέλγειαν ᾄδει· πᾶσαι δὲ αἱ παρ᾿ ἡμῖν σωφρονοῦσι, καὶ περὶ τὰς ἠλακάτας αἱ παρθένοι τὰ κατὰ θεὸν λαλοῦσιν ἐκφωνήματα τῆς παρ᾿ ὑμῖν παιδὸς σπουδαιότερον. Τούτου χάριν αἰδέσθητε, μαθηταὶ μὲν ὑμεῖς τῶν γυναίων εὑρισκόμενοι, τὰς δὲ σὺν ἡμῖν πολιτευομένας σὺν τῇ μετ᾿ αὐτῶν πανηγύρει χλευάζοντες. Τί γὰρ ὑμῖν ἡ Γλαυκίππη σεμνὸν εἰσηγήσατο παιδίον, ἥτις τεράστιον ἐγέννησεν, καθὼς δείκνυσιν αὐτῆς ἡ εἰκών, Νικηράτου τοῦ Εὐκτήμονος Ἀθηναίου τὸ γένος χαλκεύσαντος; Εἰ γὰρ ἐκύησεν ἐλέφαντα, τί τὸ αἴτιον τοῦ δημοσίας ἀπολαύσαι τιμῆς τὴν Γλαυκίππην; Φρύνην τε τὴν ἑταίραν ὑμῖν Πραξιτέλης καὶ Ἡρόδοτος πεποιήκασι, καὶ Παντευχίδα συλλαμβάνουσαν ἐκ φθορέως Εὐθυκράτης ἐχαλκούργησεν. Βησαντίδα, τὴν Παιόνων βασίλισσαν, ὅτι παιδίον μέλαν ἐκύησε, Δεινομένης διὰ τῆς ἑαυτοῦ τέχνης μνημονεύεσθαι παρεσκεύασεν. Ἐγὼ καὶ Πυθαγόρου κατέγνωκα, τὴν Εὐρώπην ἐπὶ τοῦ ταύρου καθιδρύσαντος, καὶ ὑμῶν, οἵτινες τοῦ Διὸς τὸν κατήγορον διὰ τὴν ἐκείνου τέχνην τετιμήκατε. Γελῶ καὶ τὴν Μύρωνος ἐπιστήμην ποιήσαντος μόσχον, ἐπὶ δὲ αὐτοῦ Νίκην, ὅτι τὴν Ἀγήνορος ἁρπάσας θυγατέρα μοιχείας καὶ ἀκρασίας βραβεῖον ἀπηνέγκατο. Τὴν Γλυκέραν τὴν ἑταίραν καὶ Ἀργείαν τὴν ψάλτριαν ὁ Ὀλύνθιος Ἡρόδοτος κατεσκεύασεν. Βρύαξις Πασιφάην ἔστησεν, ἧς τὴν ἀσέλγειαν μνημονεύσαντες μονονουχὶ καὶ τὰς γυναῖκας τὰς νῦν τοιαύτας εἶναι προῄρησθε. Μελανίππη τις ἦν σοφή· διὰ τοῦτο ταύτην ὁ Λυσίστρατος ἐδημιούργησεν. Ἦ ὑμεῖς δὲ εἶναι παρ᾿ ἡμῖν σοφὰς οὐ πεπιστεύκατε.

Por isso quis demonstrar, a partir do que entre vós se considera honroso, que as nossas coisas são sensatas, e os vossos costumes cheios de muita loucura. Vós que dizeis que nós tagarelamos entre mulheres e adolescentes, entre virgens e velhas, e nos escarneceis por não estarmos convosco — ouvi o disparate das coisas gregas. Pois as práticas dos vossos deuses disparatam pela muita fama, e cobris-vos de vergonha pelo gineceu. Lisipo fundiu em bronze Praxila, que nada de útil disse nos seus poemas; Menéstrato, Learquis; Silânion, Safo, a cortesã; Naucides, Erina de Lesbos; Boisco, Mírtis; Cefisódoto, Miro de Bizâncio; Gonfo, Praxigóris; e Anfístrato, Clito. E que direi de Anite, de Telesila e de Místis? Da primeira são artífices Euticrates e Cefisódoto; da segunda, Nicérato; da terceira, Aristódoto; de Mnesiarquis de Éfeso, Euticrates; de Corina, Silânion; de Talarquis de Argos, Euticrates. Quis nomeá-las para que não julgueis estranho o que se passa entre nós, e para que, comparando as práticas que estão sob os olhos, não escarneçais das mulheres que entre nós filosofam. Safo, mulherzinha devassa e louca de amor, canta a própria lascívia; mas todas as nossas são castas, e as virgens, junto das rocas, falam as palavras de Deus com mais seriedade do que a vossa donzela. Envergonhai-vos, pois: vós, que vos mostrais discípulos das mulherinhas, e escarneceis das que vivem conosco, e da assembleia que as acompanha. Que criança nobre vos apresentou Glaucipe — ela que gerou um monstro, como mostra a sua estátua, fundida em bronze por Nicérato, filho de Euctêmon, ateniense de nascimento? Pois, se ela pariu um elefante, que razão há para Glaucipe gozar de honra pública? Praxíteles e Heródoto fizeram-vos Frine, a cortesã, e Euticrates fundiu em bronze Panteuquis, engravidada por um sedutor. Dinômenes, com a sua arte, fez que Besantis, rainha dos peônios, fosse lembrada — porque deu à luz um menino negro. Eu condeno também Pitágoras, que assentou Europa sobre o touro, e a vós, que honrastes, por causa da arte, o acusador de Zeus. Rio-me da ciência de Míron, que fez um bezerro, e sobre ele uma Vitória — porque, tendo raptado a filha de Agenor, Zeus levou o prêmio do adultério e da incontinência. Heródoto de Olinto fabricou Glicera, a cortesã, e Argeia, a citarista. Briáxis erigiu Pasífae; e, celebrando a memória da lascívia dela, quase escolhestes que as mulheres de agora sejam tais. Certa Melanipe era sábia — e por isso Lisístrato a esculpiu. Mas que entre nós haja mulheres sábias, isso não crestes.

XXXIV

Πάνυ γοῦν σεμνὸς καὶ ὁ τύραννος Φάλαρις, ὅς, τοὺς ἐπιμαστιδίους θοινώμενος παῖδας, διὰ τῆς Πολυστράτου τοῦ Ἀμπρακιώτου κατασκευῆς μέχρι νῦν ὥς τις ἀνὴρ θαυμαστὸς δείκνυται· καὶ οἱ μὲν Ἀκραγαντῖνοι βλέπειν αὐτοῦ τὸ πρόσωπον τὸ προειρημένον διὰ τὴν ἀνθρωποφαγίαν ἐδεδίεσαν, οἷς δὲ μέλον ἐστὶ παιδείας αὐχοῦσιν ὅτι δι᾿ εἰκόνος αὐτὸν θεωροῦσι. Πῶς γὰρ οὐ χαλεπὸν ἀδελφοκτονίαν παρ᾿ ὑμῖν τετιμῆσθαι, οἱ Πολυνείκους καὶ Ἐτεοκλέους ὁρῶντες τὰ σχήματα, καὶ μὴ σὺν τῷ ποιήσαντι Πυθαγόρᾳ καταβοθρώσαντες; Ἐναπόλλυτε τῆς κακίας τὰ ὑπομνήματα. Τί μοι διὰ τὸν Περικλύμενον γύναιον, ὅπερ ἐκύησε τριάκοντα παῖδας, ὡς θαυμαστὸν ἡγεῖσθαι καὶ κατανοεῖν ποίημα; Πολλῆς γὰρ ἀκρασίας ἀπενεγκαμένῃ τὰ ἀκροθίνια βδελύττεσθαι καλὸν ἦν, τῇ κατὰ Ῥωμαίους συῒ παρεικαζομένῃ, ἥτις καὶ αὐτὴ διὰ τὸ ὅμοιον μυστικωτέρας, ὥς φασιν, ἠξίωται θεραπείας. Ἐμοίχευσε δὲ Ἄρης τὴν Ἀφροδίτην, καὶ τὴν ἀπ᾿ αὐτῶν Ἁρμονίαν Ἄνδρων ὑμῖν κατεσκεύασε. Λήρους καὶ φλυαρίας Σώφρων διὰ συνταγμάτων παραδοὺς ἐνδοξότερος χάριν τῆς χαλκευτικῆς, ἥ μέχρι νῦν ἔστι. Καὶ τὸν ψευδολόγον Αἴσωπον ἀείμνηστον οὐ μόνον τὰ μυθολογήματα ἀλλὰ καὶ ἡ κατὰ τὸν Ἀριστόδημον πλαστικὴ περισπούδαστον ἀπέδειξεν. Εἶτα πῶς οὐκ αἰδεῖσθε, τοσαύτας μὲν ἔχοντες ποιητρίας οὐκ ἐπί τι χρήσιμον, πόρνας δὲ ἀπείρους καὶ μοχθηροὺς ἄνδρας, τῶν παρ᾿ ἡμῖν γυναικῶν διαβάλλοντες τὴν σεμνότητα; Τί μοι σπουδαῖον μανθάνειν Εὐάνθην ἐν Περιπάτῳ τεκεῖν, καὶ πρὸς τὴν Καλλιστράτου κεχηνέναι τέχνην, καὶ πρὸς τῇ Καλλιάδου Νεαίρᾳ παρέχειν τοὺς ὀφθαλμούς; Ἑταίρα γὰρ ἦν. Λαῒς ἐπόρνευσε, καὶ ὁ Τοῦρνος αὐτὴν ὑπόμνημα τῆς πορνείας ἐποίησεν. Διὰ τί τὴν Ἡφαιστίωνος οὐκ αἰδεῖσθε πορνείαν, καὶ εἰ πάνυ Φίλων αὐτὸν ἐντέχνως ποιεῖ; Τίνος δὲ χάριν διὰ Λεωχάρους Γανυμήδη τὸν ἀνδρόγυνον, ὣς τι σπουδαῖον ἔχοντες κτῆμα, τετιμήκατε; Καὶ σπιλούμενόν τι γύναιον Πραξιτέλης ἐδημιούργησεν. Ἐχρῆν δὲ πᾶν τὸ τοιοῦτον παραιτησαμένους τὸ κατὰ ἀλήθειαν σπουδαῖον ζητεῖν, καὶ μηδὲ Φιλαινίδος μηδὲ Ἐλεφαντίδος τῶν ἀῤῥήτων ἐπινοιῶν ἀντιποιουμένους τὴν ἡμετέραν πολιτείαν βδελύττεσθαι.

Bem venerável, decerto, é também o tirano Fálaris, que devorava crianças de peito — e que, pela obra de Polístrato de Ambrácia, até hoje é exibido como homem admirável; e os agrigentinos temiam olhar aquele rosto, por causa da antropofagia, mas os que se prezam de cultura gabam-se de contemplá-lo em imagem. Como não é grave que a fratricídio se dê honra entre vós — vós que vedes as figuras de Polinices e Etéocles, e não as sepultastes no abismo junto com Pitágoras, o seu autor? Destruí os memoriais do vício! Por que haveria eu, por causa de Periclímeno, de considerar admirável e contemplar como obra de arte uma mulherzinha que pariu trinta filhos? Antes fora justo abominar a que colheu os troféus de tamanha incontinência — comparada, entre os romanos, à porca que, também ela, pela semelhança, foi julgada digna, como dizem, de culto muito místico. Ares adulterou com Afrodite, e Andron vos fabricou a Harmonia que deles nasceu. Sófron, que transmitiu em opúsculos frivolidades e tagarelices, ficou mais famoso pela fundição em bronze que ainda hoje existe; e Esopo, o fabulista, tornou-se de memória eterna não só pelas suas fábulas, mas também pela plástica de Aristodemo. Como não vos envergonhais, pois, de ter tantas poetisas que para nada servem, e prostitutas sem conta, e homens perversos — e de difamar a dignidade das nossas mulheres? Que me importa saber que Evante deu à luz no Perípato? Ou pasmar diante da arte de Calístrato, ou fixar os olhos na Neera de Calíades? — pois era uma cortesã. Laís prostituiu-se, e Turno a fez memorial da prostituição. Por que não vos envergonhais da devassidão de Hefestião, ainda que Fílon o tenha esculpido com toda a arte? E por que razão honrastes, por meio de Leocares, o andrógino Ganimedes, como se tivésseis posse valiosa? E Praxíteles fabricou até uma mulherzinha com uma mancha. Convinha, porém, rejeitando tudo isso, buscar o que é seriamente verdadeiro, e não abominar o nosso modo de vida, vós que cobiçais as invenções indizíveis de Filênis e de Elefântis.

XXXV

Ταῦτα μὲν οὖν οὐ παρ᾿ ἄλλου μαθὼν ἐξεθέμην, πολλὴν ἐπιφοιτήσας γῆν, καὶ τοῦτο μὲν σοφιστεύσας τὰ ὑμέτερα, τοῦτο δὲ τέχναις καὶ ἐπινοίαις ἐγκυρήσας πολλαῖς, ἔσχατον δὲ τῇ Ῥωμαίων ἐνδιατρίψας πόλει, καὶ τὰς ἀφ᾿ ὑμῶν ὡς αὐτοὺς ἀνακομισθείσας ἀνδριάντων ποικιλίας καταμαθών· οὐ γάρ, ὡς ἔθος ἐστὶν τοῖς πολλοῖς, ἀλλοτρίαις δόξαις τἀμαυτοῦ κρατύνειν πειρῶμαι, πάντων δὲ ὧν ἀποποιήσομαι αὐτὸς τὴν κατάληψιν τούτων καὶ τὴν ἀναγραφὴν συντάττειν βούλομαι. Διόπερ χαίρειν εἰπὼν καὶ τῇ Ῥωμαίων μεγαλαυχίᾳ καὶ τῇ Ἀθηναίων ψυχρολογίᾳ, δόγμασιν ἀσυναρτήτοις, τῆς καθ᾿ ἡμᾶς βαρβάρου φιλοσοφίας ἀντεποιησάμην· ἥτις ὅν τρόπον ἐστὶν τῶν παρ᾿ ὑμῖν ἐπιτηδευμάτων ἀρχαιοτέρα γράφειν μὲν ἀρξάμενος, διὰ δὲ τὸ κατεπεῖγον τῆς ἐξηγήσεως ὑπερθέμενος, νῦν ὅτε καιρὸς περὶ τῶν κατ᾿ αὐτὴν δογμάτων λέγειν πειράσομαι.Μὴ γὰρ δυσχεράνητε τὴν ἡμετέραν παιδείαν, μηδὲ φλυαρίαις καὶ βωμολοχίαις μεστὴν ἀντιλογίαν καθ᾿ ἡμῶν πραγματεύησθε, λέγοντες· Τατιανὸς ὑπὲρ τοὺς Ἕλληνας, ὑπὲρ τὸ ἄπειρον τῶν φιλοσοφησάντων πλῆθος, καινοτομεῖ τὰ βαρβάρων δόγματα. Τί γὰρ χαλεπὸν ἀνθρώπους πεφηνότας ἀμαθεῖς ὑπὸ ἀνθρώπου νῦν ὁμοιοπαθοῦς συνελέγχεσθαι; Τί δὲ καὶ ἄτοπον κατὰ τὸν οἰκεῖον ὑμῖν σοφιστὴν γηράσκειν ἀεὶ πάντα διδασκομένους;

Estas coisas que expus, não as aprendi de outrem: percorri muita terra; fui sofista das vossas próprias matérias; deparei com muitas artes e invenções; e, por último, demorei-me na cidade dos romanos e examinei a variedade das estátuas que de vós para lá foram levadas. Pois não procuro, como é costume da multidão, firmar as minhas posições com opiniões alheias: de tudo aquilo de que faço a apreensão pessoal é que quero compor o registro. Por isso, dizendo adeus à jactância dos romanos e à frieza retórica dos atenienses, e a doutrinas desconexas, abracei a nossa filosofia bárbara. Como ela é mais antiga que as vossas instituições, comecei a escrevê-lo, mas adiei-o pela urgência da exposição; agora, que é tempo, tentarei falar das suas doutrinas. Não vos agasteis com a nossa instrução, nem armeis contra nós uma réplica cheia de frivolidade e bufonaria, dizendo: "Taciano, acima dos gregos e da multidão infinita dos filósofos, inova com doutrinas de bárbaros!" Pois que há de grave em que homens manifestamente ignorantes sejam refutados por um homem da mesma natureza? E que há de absurdo em, segundo o vosso próprio sofista, "envelhecer sempre aprendendo tudo"?

XXXVI

Πλὴν Ὅμηρος ἔστω μὴ ὕστερον τῶν Ἰλιακῶν, ἀλλὰ κατ᾿ ἐκεῖνον αὐτὸν ὑπειλήφθω τὸν τοῦ πολέμου καιρόν, ἔτι δὲ καὶ τοῖς περὶ τὸν Ἀγαμέμνονα συστρατεύεσθαι, καὶ εἰ βούλεταί τις πρὶν καὶ τῶν στοιχείων γεγονέναι τὴν εὕρεσιν. Φανήσεται γὰρ ὁ προειρημένος Μωυσῆς αὐτῆς μὲν τῆς Ἰλιακῆς ἁλώσεως πρεσβύτερος πάνυ πολλοῖς ἔτεσι γεγονώς, τῆς δὲ Ἰλίου κτίσεως καὶ τοῦ Τρωὸς καὶ Δαρδάνου λίαν ἀρχαιότερος. Ἀποδείξεως δὲ ἕνεκεν μάρτυσι χρήσομαι Χαλδαίοις, Φοίνιξιν, Αἰγυπτίοις. Καὶ τί μοι λέγειν πλείονα; χρὴ γὰρ τὸν πείθειν ἐπαγελλόμενον συντομωτέρας ποιεῖσθαι τὰς περὶ τῶν πραγμάτων πρὸς τοὺς ἀκούοντας διηγήσεις.Βηρωσὸς ἀνὴρ Βαβυλώνιος, ἱερεὺς τοῦ παρ᾿ αὐτοῖς Βήλου, κατ᾿ Ἀλέξανδρον γεγονώς, Ἀντιόχῳ τῷ μετ᾿ αὐτὸν τρίτῳ τὴν Χαλδαίων ἱστορίαν ἐν τρισὶ βιβλίοις κατατάξας καὶ τὰ περὶ τῶν βασιλέων ἐκθέμενος, ἀφηγεῖταί τινος αὐτῶν ὄνομα Ναβουχοδονόσορ, τοῦ στρατεύσαντος ἐπὶ Φοίνικας καὶ Ἰουδαίους· ἅτινα διὰ τῶν καθ᾿ ἡμᾶς προφητῶν ἴσμεν κεκηρυγμένα, γεγονότα μὲν πολὺ τῆς Μωυσέως ἡλικίας κατώτερα, πρὸ δὲ τῆς Περσῶν ἡγεμονίας ἔτεσιν ἑβδομήκοντα. Βηρωσὸς δέ ἐστιν ἀνὴρ ἱκανώτατος· καὶ τούτου τεκμήριον Ἰόβας, ὅς, Περὶ Ἀσσυρίων γράφων, παρὰ Βηρωσοῦ φησι μεμαθηκέναι τὴν ἱστορίαν. Εἰσὶ δὲ αὐτῷ βίβλοι Περὶ Ἀσσυρίων δύο.

Mas admita-se que Homero não seja posterior à guerra de Troia: suponha-se que viveu no próprio tempo da guerra — e até, se se quiser, que combateu com os homens de Agamêmnon, e, quem sabe, que existiu antes da invenção das letras. Pois o Moisés de que falei aparecerá muitos anos mais velho que a própria tomada de Ílion, e muitíssimo mais antigo que a fundação de Troia e que Trós e Dárdano. Para a demonstração, usarei de testemunhas caldeias, fenícias e egípcias. E que mais direi? Convém que quem se propõe persuadir faça mais breves as narrações dos fatos aos ouvintes. Beroso, homem babilônio, sacerdote do seu deus Belo, nascido no tempo de Alexandre, tendo composto para Antíoco, o terceiro depois dele, a história dos caldeus em três livros, e exposto o que toca aos reis, narra de um deles, de nome Nabucodonosor, que fez guerra aos fenícios e aos judeus — fatos que sabemos anunciados pelos nossos profetas, acontecidos muito depois da idade de Moisés, setenta anos antes da hegemonia dos persas. Beroso é homem competentíssimo; e prova disso é Juba, que, escrevendo Sobre os assírios, diz ter aprendido a história de Beroso. E são dois os seus livros Sobre os assírios.

XXXVII

Μετὰ δὲ τοὺς Χαλδαίους τὰ Φοινίκων οὕτως ἔχει. Γεγόνασιν παρ᾿ αὐτοῖς τρεῖς ἄνδρες, Θεόδοτος, Ὑψικράτης, Μῶχος· τούτων τὰς βίβλους εἰς ἑλληνίδα κατέταξεν φωνὴν Χαῖτος, ὁ καὶ τοὺς βίους τῶν φιλοσόφων ἐπ᾿ ἀκριβὲς πραγματευσάμενος. Ἐν δὲ ταῖς τῶν προειρημένων δηλοῦται ἱστορίαις κατά τινα τῶν βασιλέων Εὐρώπης ἁρπαγὴν γεγονέναι, Μενελάου τε εἰς τὴν Φοινίκην ἄφιξις, καὶ τὰ περὶ Χείραμον, ὅστις Σολομῶνι τῷ Ἰουδαίων βασιλεῖ πρὸς γάμον δοὺς τὴν θυγατέρα καὶ ξύλων παντοδαπῶν ὕλην εἰς τὴν τοῦ ναοῦ κατασκευὴν ἐδωρήσατο. Καὶ Μένανδρος δὲ ὁ Περγαμηνὸς περὶ τῶν αὐτῶν τὴν ἀναγραφὴν ἐποιήσατο.Τοῦ δὲ Χειράμου ὁ χρόνος ἤδη που τοῖς Ἰλιακοῖς ἐγγίζει· Σολομὼν δὲ ὁ κατὰ Χείραμον πολὺ κατώτερός ἐστι τῆς Μωυσέως ἡλικίας.

Depois dos caldeus, as coisas dos fenícios são assim. Houve entre eles três homens: Teódoto, Hipsícrates e Moco; os seus livros verteu-os para a língua grega Queto, que também compôs com exatidão as vidas dos filósofos. Nas histórias dos referidos mostra-se que sob um dos reis aconteceu o rapto de Europa, e a vinda de Menelau à Fenícia, e o que toca a Quirão (Hirão), o qual deu a filha em casamento a Salomão, rei dos judeus, e doou madeira de toda espécie de árvores para a construção do templo. Também Menandro de Pérgamo compôs o registro dos mesmos fatos. Ora, o tempo de Hirão já se avizinha da guerra de Troia; e Salomão, contemporâneo de Hirão, é muito posterior à idade de Moisés.

XXXVIII

Αἰγυπτίων δέ εἰσιν αἱ ἐπ᾿ ἀκριβὲς χρόνων ἀναγραφαί· καὶ τῶν κατ᾿ αὐτοὺς πραγμάτων ἑρμηνεύς ἐστι Πτολεμαῖος, οὐχ ὁ βασιλεύς, ἱερεὺς δὲ Μένδητος. Οὗτος τὰς τῶν βασιλέων πράξεις ἐκτιθέμενος κατ᾿ Ἄμωσιν βασιλέα Αἰγύπτου γεγονέναι Ἰουδαίοις φησὶ τὴν ἐξ Αἰγύπτου πορείαν, εἰς ἅπερ ἦλθον χωρία, Μωυσέως ἡγουμένου. Λέγει δὲ οὕτως· Ὁ δὲ Ἄμωσις ἐγένετο κατ᾿ Ἴναχον βασιλέα. Μετὰ δὲ τοῦτον Ἀπίων ὁ γραμματικός, ἀνὴρ δοκιμώτατος, ἐν τῇ τετάρτῃ τῶν Αἰγυπτιακῶν (πέντε δέ εἰσιν αὐτῷ γραφαί) πολλὰ μὲν καὶ ἄλλα, φησὶ δὲ ὅτι Κατέσκαψε τὴν Αὔαριν Ἄμωσις κατὰ τὸν Ἀργεῖον γενόμενος Ἴναχον, ὡς ἐν τοῖς Χρόνοις ἀνέγραψεν ὁ Μενδήσιος Πτολεμαῖος. Ὁ δὲ ἀπ᾿ Ἰνάχου χρόνος ἄχρι τῆς Ἰλίου ἁλώσεως ἀποπληροῖ γενεὰς εἴκοσι. Καὶ τὰ τῆς ἀποδείξεως ἔχει τοῦτον τὸν τρόπον.

Dos egípcios são os registros exatos dos tempos; e o intérprete das suas coisas é Ptolomeu — não o rei, mas o sacerdote de Mendes. Este, expondo os feitos dos reis, diz que sob Ámosis, rei do Egito, se deu a saída dos judeus do Egito para as regiões aonde foram, guiando-os Moisés. E fala assim: "Ámosis viveu no tempo do rei Ínaco." Depois dele, Ápion, o gramático, homem reputadíssimo, no quarto livro das Egipcíacas (são cinco os seus escritos), entre muitas outras coisas diz que "Ámosis arrasou Aváris, no tempo de Ínaco, o argivo, como escreveu nos Anais Ptolomeu de Mendes". E o tempo de Ínaco até a tomada de Ílion perfaz vinte gerações. E a demonstração procede deste modo.

XXXIX

Γεγόνασιν Ἀργείων βασιλεῖς οἵδε· Ἴναχος, Φορωνεύς, Ἆπις, Κρίασις, Τριόπας, Ἀργεῖος, Φόρβας, Κροτώπας, Σθενέλαος, Δαναός, Λυγκεύς, Προῖτος, Ἄβας, Ἀκρίσιος, Περσεύς, Σθενέλαος, Εὐρυσθεύς, Ἀτρεύς, Θυέστης, Ἀγαμέμνων, οὗ κατὰ τὸ ὀκτωκαιδέκατον ἔτος τῆς βασιλείας Ἴλιον ἑάλω.Καὶ χρὴ τὸν νουνεχῆ συνεῖναι μετὰ πάσης ἀκριβείας ὅτι κατὰ τὴν Ἑλλήνων παράδοσιν οὐδ᾿ ἱστορίας τις ἦν παρ᾿ αὐτοῖς ἀναγραφή. Κάδμος γάρ, ὁ τὰ στοιχεῖα τοῖς προειρημένοις παραδούς, μετὰ πολλὰς γενεὰς τῆς Βοιωτίας ἐπέβη. Μετὰ δὲ Ἴναχον ἐπὶ Φορωνέως μόγις τοῦ θηριώδους βίου καὶ νομάδος περιγραφὴ γέγονεν, μετεκοσμήθησάν τε οἱ ἄνθρωποι. Διόπερ εἰ κατὰ Ἴναχον πέφηνεν ὁ Μωυσῆς γεγονώς, πρεσβύτερός ἐστι τῶν Ἰλιακῶν ἔτεσι τετρακοσίοις. Ἀποδείκνυται δὲ τοῦθ᾿ οὕτως ἔχον ἀπό [τε] τῆς τῶν Ἀττικῶν βασιλέων διαδοχῆς [καὶ Μακεδονικῶν καὶ Πτολεμαϊκῶν, ἔτι δὲ καὶ Ἀντιοχικῶν]. Ὅθεν εἰ μετὰ τὸν Ἴναχον αἱ διαφανέστεραι πράξεις παρ᾿ Ἕλλησιν ἀνεγράφησάν τε καὶ γινώσκονται, δῆλον ὡς καὶ μετὰ Μωυσέα. Κατὰ γὰρ Φορωνέα, τὸν μετ᾿ Ἴναχον, μνημονεύεται παρ᾿ Ἀθηναίοις Ὤγυγος, ἐφ᾿ οὗ κατακλυσμὸς ὁ πρῶτος· κατὰ δὲ Φόρβαντα Ἀκταῖος, ἀφ᾿ οὗ καὶ Ἀκταία ἡ Ἀττική· κατὰ δὲ Τριόπαν Προμηθεὺς καὶ Ἐπιμηθεὺς καὶ Ἄτλας καὶ ὁ διφυὴς Κέκροψ καὶ ἡ Ἰώ· κατὰ δὲ Κροτώπαν ἡ ἐπὶ Φαέθοντος ἐκπύρωσις καὶ ἡ ἐπὶ Δευκαλίωνος ἐπομβρία· κατὰ δὲ Σθένελον ἥ τε Ἀμφικτύονος βασιλεία καὶ ἡ εἰς Πελοπόννησον Δαναοῦ παρουσία καὶ ἡ ὑπὸ Δαρδάνου τῆς Δαρδανίας κτίσις ἥ τε ἐκ Φοινίκης τῆς Εὐρώπης εἰς τὴν Κρήτην ἀνακομιδή· κατὰ δὲ Λυγκέα τῆς Κόρης ἡ ἁρπαγὴ καὶ ἡ τοῦ ἐν Ἐλευσῖνι τεμένους καθίδρυσις καὶ ἡ Τριπτολέμου γεωργία καὶ ἡ Κάδμου εἰς Θήβας παρουσία Μίνωός τε ἡ βασιλεία· κατὰ δὲ Προῖτον ὁ Εὐμόλπου πρὸς Ἀθηναίους πόλεμος· κατὰ δὲ Ἀκρίσιον ἡ Πέλοπος ἀπὸ Φρυγίας διάβασις καὶ Ἴωνος εἰς τὰς Ἀθήνας ἄφιξις καὶ ὁ δεύτερος Κέκροψ, αἵ τε Περσέως καὶ Διονύσου πράξεις, καὶ Ὀρφέως μαθητὴς Μουσαῖος· κατὰ δὲ τὴν Ἀγαμέμνονος βασιλείαν ἑάλω τὸ Ἴλιον.

Os reis dos argivos foram estes: Ínaco, Foroneu, Ápis, Críaso, Tríopas, Argeu, Fórbas, Crotopo, Estênelo, Dánao, Linceu, Preto, Abas, Acrísio, Perseu, Estênelo, Euristeu, Atreu, Tiestes, Agamêmnon — no décimo oitavo ano de cujo reinado Ílion foi tomada. E o homem de juízo deve compreender, com todo o rigor, que, segundo a tradição dos gregos, nenhum registro de história havia então entre eles: pois Cadmo, que lhes transmitiu as letras, chegou à Beócia muitas gerações depois. E depois de Ínaco, sob Foroneu, a custo se pôs termo à vida selvagem e nômade, e os homens se civilizaram. Portanto, se Moisés se mostrou contemporâneo de Ínaco, é quatrocentos anos mais velho que a guerra de Troia. E isso se demonstra tanto pela sucessão dos reis áticos [como dos macedônios, dos ptolomeus e dos antióquidas]. Assim, se as ações mais ilustres dos gregos foram registradas e conhecidas depois de Ínaco, é claro que também depois de Moisés. No tempo de Foroneu, o sucessor de Ínaco, lembra-se entre os atenienses Ógiges, sob o qual foi o primeiro dilúvio; no tempo de Fórbas, Acteu, do qual a Ática se chamou Acteia; no de Tríopas, Prometeu, Epimeteu e Atlas, e Cécrops de dupla natureza, e Io; no de Crotopo, o incêndio de Faetonte e o dilúvio de Deucalião; no de Estênelo, o reinado de Anfictião, a vinda de Dánao ao Peloponeso, a fundação da Dardânia por Dárdano e a travessia de Europa da Fenícia para Creta; no de Linceu, o rapto de Core, a fundação do recinto de Elêusis, a agricultura de Triptólemo, a vinda de Cadmo a Tebas e o reinado de Minos; no de Preto, a guerra de Eumolpo contra os atenienses; no de Acrísio, a passagem de Pélops da Frígia, a chegada de Íon a Atenas, o segundo Cécrops, os feitos de Perseu e de Dioniso, e Museu, discípulo de Orfeu; e no reinado de Agamêmnon Ílion foi tomada.

XL

Οὐκοῦν πέφηνε Μωυσῆς ἀπό γε τῶν προειρημένων πρεσβύτερος ἡρώων παλαιῶν, πολέμων, δαιμόνων. Καὶ χρὴ τῷ πρεσβεύοντι κατὰ τὴν ἡλικίαν πιστεύειν, ἤπερ τοῖς ἀπὸ τῆς πηγῆς ἀρυσαμένοις Ἕλλησιν οὐ κατ᾿ ἐπίγνωσιν τὰ ἐκείνου δόγματα· πολλοὶ γὰρ οἱ κατ᾿ αὐτοὺς σοφισταί, κεχρημένοι περιεργίᾳ, τὰ ὅσα παρὰ τῶν κατὰ Μωυσέα καὶ τῶν ὁμοίως αὐτῷ φιλοσοφούντων ἔγνωσαν καὶ παραχαράττειν ἐπειράθησαν, πρῶτον μὲν ἵνα τι λέγειν ἴδιον νομισθῶσι, δεύτερον δὲ ὅπως, τὰ ὅσα μὴ συνίεσαν διά τινος ἐπιπλάστου ῥητολογίας παρακαλύπτοντες, ὡς μυθολογίαν τὴν ἀλήθειαν παραπρεσβεύωσι.Περὶ μὲν οὖν τῆς καθ᾿ ἡμᾶς πολιτείας, ἱστορίας τε τῆς κατὰ τοὺς ἡμετέρους νόμους, ὅσα τε εἰρήκασιν οἱ παρὰ τοῖς Ἕλλησιν λόγιοι καὶ πόσοι καὶ τίνες εἰσὶ μνημονεύσαντες, ἐν τῷ πρὸς τοὺς ἀποφηναμένους τὰ περὶ θεοῦ δειχθήσεται.

Mostrou-se, pois, que Moisés — só pelo que ficou dito — é mais velho que os antigos heróis, que as guerras, que os demônios. E convém crer antes naquele que precede pela idade do que nos gregos, que, sem verdadeiro conhecimento, hauriram daquela fonte as suas doutrinas: pois muitos dos seus sofistas, movidos de curiosidade, tudo quanto conheceram dos escritos de Moisés e dos que filosofam como ele tentaram adulterar — primeiro, para que se pensasse que diziam algo próprio; segundo, para que, encobrindo com certa retórica postiça o que não entendiam, desfigurassem a verdade como se fosse mitologia. E sobre o nosso modo de vida, e a história conforme às nossas leis, e o que disseram os eruditos entre os gregos, e quantos e quais os que deles fizeram menção, será mostrado no escrito contra os que se pronunciaram sobre as coisas de Deus.

XLI

Τὸ δὲ συνέχον σπευτέον μετὰ πάσης ἀκριβείας σαφηνίζειν, ὡς οὐχ Ὁμήρου μόνον πρεσβύτερός ἐστιν ὁ Μωυσῆς, ἔτι δὲ τῶν πρὸ αὐτοῦ συγγραφέων, Λίνου, Φιλάμμωνος, Θαμύριδος, Ἀμφίωνος, Μουσαίου, Ὀρφέως, Δημοδόκου, Φημίου, Σιβύλλης, Ἐπιμενίδου τοῦ Κρητός, ὅστις εἰς τὴν Σπάρτην ἀφίκετο, Ἀρισταίου τοῦ Προκοννησίου, τοῦ τὰ Ἀριμάσπια συγγράψαντος, Ἀσβόλου τε τοῦ Κενταύρου καὶ Ἰσάτιδος, Δρύμωνός τε καὶ Εὔκλου τοῦ Κυπρίου καὶ Ὥρου τοῦ Σαμίου καὶ Προναπίδου τοῦ Ἀθηναίου. Λίνος μὲν γὰρ Ἡρακλέους ἐστὶ διδάσκαλος, ὁ δὲ Ἡρακλῆς μιᾷ τῶν Τρωϊκῶν προγενέστερος πέφηνε γενεᾷ· τοῦτο δέ ἐστι φανερὸν ἀπὸ τοῦ παιδὸς αὐτοῦ Τληπολέμου, στρατεύσαντος ἐπὶ Ἴλιον. Ὀρφεὺς δὲ κατὰ τὸν αὐτὸν χρόνον Ἡρακλεῖ γέγονεν, ἄλλως τε καὶ τὰ εἰς αὐτὸν ἐπιφερόμενά φασιν ὑπὸ Ὀνομακρίτου τοῦ Ἀθηναίου συντετάχθαι, γενομένου κατὰ τὴν Πεισιστρατιδῶν ἀρχὴν περὶ τὴν πεντηκοστὴν ὀλυμπιάδα.Τοῦ δὲ Ὀρφέως μαθητὴς Μουσαῖος. Ἀμφίων δὲ δυσὶ προάγων γενεαῖς τῶν Ἰλιακῶν τοῦ πλείονα πρὸς τοὺς φιλομαθεῖς συντάττειν ἀπείργει ἡμᾶς. Δημόδοκος δὲ καὶ Φήμιος κατὰ τὸν αὐτὸν τῶν Τρωϊκῶν πόλεμον γεγόνασι· διέτριβον γὰρ ὁ μὲν παρὰ τοῖς μνηστῆρσιν, ὁ δὲ παρὰ τοῖς Φαίαξιν. Ὁ Θάμυρις δὲ καὶ ὁ Φιλάμμων οὐ πολὺ τούτων εἰσὶν ἀρχαιότεροι. Περὶ μὲν οὖν τῆς καθ᾿ ἕκαστον λόγον πραγματείας, χρόνων τε καὶ ἀναγραφῆς αὐτῶν, ὡς οἶμαι, σφόδρα μετὰ πάσης ἀκριβείας ὑμῖν ἀνεγράψαμεν. Ἵνα δὲ καὶ τὸ μέχρι νῦν ἐνδέον ἀποπληρώσωμεν, ἔτι καὶ περὶ τῶν νομιζομένων σοφῶν ποιήσομαι τὴν ἀπόδειξιν. Μίνως γάρ, ὁ πάσης προὔχειν νομισθεὶς σοφίας ἀγχινοίας τε καὶ νομοθεσίας, ἐπὶ Λυγκέως τοῦ μετὰ Δαναὸν βασιλεύσαντος γέγονεν, ἑνδεκάτῃ γενεᾷ μετὰ Ἴναχον. Λυκοῦργος δέ, πολὺ γεννηθεὶς μετὰ τὴν Ἰλίου ἅλωσιν, πρὸ τῶν ὀλυμπιάδων ἔτεσιν ἑκατὸν νομοθετεῖ Λακεδαιμονίοις. Δράκων δὲ περὶ ὀλυμπιάδα τριακοστὴν καὶ ἐννάτην εὑρίσκεται γεγονώς· Σόλων περὶ μς΄· Πυθαγόρας περὶ ξβ΄.Τὰς δὲ ὀλυμπιάδας ὕστερον τῶν Ἰλιακῶν ἔτεσι ἀπεδείξαμεν γεγονυίας τετρακοσίοις ἑπτά. Καὶ δὴ τούτων οὕτως ἀποδεδειγμένων, διὰ βραχέων ἔτι καὶ περὶ τῆς τῶν ἑπτὰ σοφῶν ἡλικίας ἀναγράψομεν. Τοῦ γὰρ πρεσβυτάτου τῶν προειρημένων Θάλητος γενομένου περὶ τὴν πεντηκοστὴν ὀλυμπεάδα, καὶ τὰ περὶ τῶν μετ᾿ αὐτὸν σχεδὸν ὑμῖν συντόμως εἴρηται.

Mas o essencial é esclarecer, com todo o rigor, que Moisés não é somente mais velho que Homero, mas também que os escritores anteriores a ele: Lino, Filámon, Támiris, Anfíon, Museu, Orfeu, Demódoco, Fêmio, a Sibila, Epimênides de Creta — que veio a Esparta —, Aristeu de Proconeso, que escreveu as Arimáspias, Ásbolo, o centauro, Isátis, Drímon, Êuclo de Chipre, Horo de Samos e Pronápides de Atenas. Pois Lino é mestre de Héracles, e Héracles se mostrou uma geração anterior à guerra de Troia — o que é claro pelo seu filho Tlepólemo, que combateu contra Ílion. Orfeu viveu no mesmo tempo que Héracles; e, de resto, o que se lhe atribui dizem ter sido composto por Onomácrito de Atenas, que viveu sob o governo dos Pisistrátidas, por volta da quinquagésima Olimpíada. Museu foi discípulo de Orfeu. Anfíon, precedendo em duas gerações a guerra de Troia, dispensa-nos de escrever mais aos amantes do saber. Demódoco e Fêmio viveram no próprio tempo da guerra troiana: um demorava entre os pretendentes, o outro entre os feácios. E Támiris e Filámon não são muito mais antigos que estes. Sobre a matéria de cada assunto, os seus tempos e o seu registro, escrevemo-vos, creio, com muito rigor. Mas, para completar também o que até agora falta, farei ainda a demonstração acerca dos que passam por sábios. Minos, tido por eminente em toda sabedoria, sagacidade e legislação, viveu no tempo de Linceu, que reinou depois de Dánao, na décima primeira geração depois de Ínaco. Licurgo, nascido muito depois da tomada de Ílion, legisla para os lacedemônios cem anos antes das Olimpíadas. Drácon encontra-se por volta da trigésima nona Olimpíada; Sólon, da quadragésima sexta; Pitágoras, da sexagésima segunda. E demonstramos que as Olimpíadas são posteriores à guerra de Troia quatrocentos e sete anos. Demonstradas assim essas coisas, registraremos ainda, em poucas palavras, a idade dos sete sábios. Tendo o mais velho deles, Tales, nascido por volta da quinquagésima Olimpíada, o que toca aos que vieram depois dele fica-vos dito quase que em resumo.

XLII

Ταῦτα ὑμῖν, ὦ ἄνδρες Ἕλληνες, ὁ κατὰ βαρβάρους φιλοσοφῶν Τατιανὸς συνέταξα, γεννηθεὶς μὲν ἐν τῇ τῶν Ἀσσυρίων γῇ, παιδευθεὶς δὲ πρῶτον μὲν τὰ ὑμέτερα, δεύτερον δὲ ἅτινα νῦν κηρύττειν ἐπαγγέλλομαι. Γινώσκων δὲ λοιπὸν τίς ὁ θεὸς καὶ τίς ἡ κατ᾿ αὐτὸν ποίησις, ἕτοιμον ἐμαυτὸν ὑμῖν πρὸς τὴν ἀνάκρισιν τῶν δογμάτων παρίστημι, μενούσης μοι τῆς κατὰ θεὸν πολιτείας ἀνεξαρνήτου.

Estas coisas, ó homens gregos, eu, Taciano, o que filosofa à maneira dos bárbaros, compus para vós — nascido na terra dos assírios, e educado primeiro nas vossas coisas, depois naquelas que agora anuncio pregar. Conhecendo, doravante, quem é Deus e qual é a sua criação, apresento-me pronto diante de vós para o exame das doutrinas, permanecendo irrenunciável o meu modo de vida conforme a Deus.